hacsaknem

Mivel egyáltalán nem vagyok az elitista kultúrgőg, úgy értem a dohányfüstbe burkolódzó intellektuális sznobizmus híve, föltétlenül egyet kell értenem Debrecen hűbérurának szájából kétségtelenül furán hangzó ama kijelentéssel, miszerint a sport a kultúra része. Amelybe nyilván a gyengénél jóval gyengébb teljesítményű, ám cserében nemzetinek kikáltott futball is beletartozik. Határozottan elutasítom viszont azt a nem csupán buta, de leginkább ártalmas érvelést, amelynek lényege: ugyanolyan fontos stadionokat építeni, mint például színházat vagy mozit. 

Közel 230 millió forint közpénzből. Ha jól értettem, ennyicske támogatást kapott a Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalaptól a Megdönteni Hajnal Tímeát című keresztény-nemzeti vígjáték, amelyben – a név kötelez megfontolást követve – még friss, ropogós, de leginkább 30 évvel fiatalabb feleségének biztosít rivaldafényt a filmes szakma megkoronázatlan producer-királya. Mindig könnybelábad a szemem, amikor arról olvasok,  hogy befolyásos, pénzes, idős férfiak miként karolnak fel minden bizonnyal feddhetetlen erkölcsű nőcskéket. Akiket olykor feleségül is vesznek, hogy aztán az ásó, kapa és a nagyharang, no meg a tiszta szerelem jegyében éppencsak bimbódzó karrierjük rögös útját egyengessék. Hát ez egy ilyen szappanoperába illő történet.

Miközben minden idegszálunkkal Alföldi Róbert megosztó Istvánjának különböző olvasataira, kritikáira koncentrálunk, és föltétlenül valamilyen ellentmondást nem tűrő kategóriába igyekszünk szorítani a produkció formai-tartalmi teljesítményét, könnyen elkerülheti a figyelmünket, hogy Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vadiúj igazgatója is produkálja magát a másik oldalon.

Valószínűleg hosszú napokig fogunk még rágódni az augusztus 20-i nagyívű, ünnepi események egyikén-másikán, minden bizonnyal még számtalanszor keresztre feszítjük Alföldit nemzeti rockoperánk újraértelmezéséért, vagy hazánk nagyjainak megmondásaiban próbálunk majd értelmet keresni. Az elmaradt vagy éppen megrendezett tűzijátékokon, az ingyenesen fergeteges Ákos-koncerten és a be nem jelentett politikai demonstráción túl, számomra mégiscsak Orbán Viktornak a helyi önkormányzat segédetével nyújtott székesfehérvári alakítása és az egész groteszk történet koronázta meg és tette emlékezetessé az idei államalapítás ünnepét. A megfelelő előjellel, természetesen.

Kurt Vonnegut műveinek jó étvággyal fogyasztásán kívül valószínűleg egyáltalán semmi közös nincs bennem meg Deutsch Tomiban. Ezért - bár a maga idején egyáltalán nem díjaztam Fodor Gábor Liberális Párjának megalakulását -Twitter-Facebook Tomival ellentétben nem vetemedtem arra sem, hogy a teveürülékkel hozzam összefüggésbe azt, amit Orbán Viktor kormányzásával kapcsolatban alkalomadtán gondol, ír, kinyilvánít.

Az semmiképpen nem baj, hogy vannak emberek ebben az országban, akik jobban keresnek, mint Orbán Viktor miniszterelnök. Sőt. Az sem baj, ha ezek az emberek éppen azok közül kerülnek ki, akik közfeladatai ellátásában segítségére vannak. A baj az, hogy indokolatlanul sokan vannak azok az emberek, akik (persze hogy nem bérkiegészítési megfontolásokból) párhuzamosan több lovat ülnek meg.  Azaz funkciókat halmoznak gátlástalanul. Több pozíció révén a családi kassza is jobban teljesít, hajszoljuk hát az élvezeteket, mi bajunk lehet? –alapon.

Amíg körmünket rágva várakozunk Áder János államfő hosszas tépelődést követő rábólintására, lássuk be: Karas Monika miniszterelnöki jelölése a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság élére körülbelül akkora súllyal bír, mintha  a sarki bolt Pénztáros Mónikáját bízta volna meg a feladattal Orbán Viktor. Nem azért, mert Karas az MSZP szerint ilyen, az Együtt-PM szerint olyan, a DK vagy az LMP szerint amolyan. Mondjuk alkalmatlan, felkészületlen, dilettáns, ésatöbbi. Hanem leginkább azért, mert ez az egész, körültekintőnek álcázott, túlságosan hosszúra nyúlt jelölési-kinevezési procedúra a Mónika-show-t megszégyenítő kétharmados Fidesz kormányzás újabb sokatmondó látlelete és szegénységi bizonyítványa egyben.

Olvasom Mesterházy Attila MSZP elnöknek az Orbán-kormány leváltásával kapcsolatos, Tizenöt tézis címet viselő, hétvégérejólesz kategóriájú eszmefuttatását, és azon gondolkodom, vajon ki viccelte meg ilyen csúnyán ezt a jóembert. Mert ha ő maga követte el ezt a politikai öngyilkosság ízű, „nagyívű” víziókat felsorakoztató, legalább tizenöt sebből vérző kommunikációs szörnyűséget, akkor a helyzet rendkívül elkeserítő. Annak a demokratikus ellenzéknek az oldaláról szemlélve mindenképpen, amely valahogy nem akarja megérteni: Orbán mindenáron leváltásának görcsös akarása nem kompenzálja a konkrét, hiteles javaslatokat, és azok megvalósításának „hogyanját”. Amíg az Orbán-rendszer elkergetése nem eszközként, hanem célként fogalmazódik meg a baloldal fejében, addig teljesen közömbös, hogy tézisnek nevezünk egy körvonalak nélküli homályos ígérethalmazt, vagy uborkasalátának.

Nem vagyok a punk zene rajongója, de eléggé valószínűnek tartom, hogy mint ahogy én sem, úgy a műfaj legelszántabb kedvelői sem fognak a kardjukba dőlni attól, hogy elmarad a HétköznaPI CSAlódások nevű punkzenekar szeptember 14-i kiskunhalasi koncertje. Helyesbítek: nem elmarad. Törölték. Letiltották. Jó szándékúan szóltak, hogy ezt jobb, ha nem, fiúk. Ettől még igaz lehet: ahol a „bocskoros oláhokat, mocskos buzikat, és cigányokat” különféle válogatott szövegkörnyezetekben pellengérre állító Kárpátiának állami kitüntetés jár, ott egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet Orbán Viktor miniszterelnököt punk dallamok kíséretében bírálni. Ahol a Magozott Cseresznye, a Romantikus Erőszak vagy az Egészséges Fejbőr típusú zenekarok koncertjei bármikor szabadon állíthatnak szobrot a gyűlöletnek és kirekesztésnek, ott a Fidesz narancsát savanyúnak-keserűnek titulálni egyenesen szentségtörés.