Igen, mi is magyarok vagyunk
H_A Címkék: kampány augusztus 20 önkormányzat magyarság román Székesfehérvár Orbán Viktor Szent István Bartók Béla2013.08.21. 11:23
Valószínűleg hosszú napokig fogunk még rágódni az augusztus 20-i nagyívű, ünnepi események egyikén-másikán, minden bizonnyal még számtalanszor keresztre feszítjük Alföldit nemzeti rockoperánk újraértelmezéséért, vagy hazánk nagyjainak megmondásaiban próbálunk majd értelmet keresni. Az elmaradt vagy éppen megrendezett tűzijátékokon, az ingyenesen fergeteges Ákos-koncerten és a be nem jelentett politikai demonstráción túl, számomra mégiscsak Orbán Viktornak a helyi önkormányzat segédetével nyújtott székesfehérvári alakítása és az egész groteszk történet koronázta meg és tette emlékezetessé az idei államalapítás ünnepét. A megfelelő előjellel, természetesen.
Két nap után is van valami hátborzongató abban, ahogy feleleveníteni próbálom, milyen pofátlan természetességgel vette a szájára Szent István intelmeit a magyar miniszterelnök, hogyan hintette szét nagylelkűen a város adósságát egy asztal fölött az egész országra, és milyen gyomorforgató módon ünnepeltette magát a néppel. Azoknak, akik még véletlenül sem szakmai, hanem ideológiai alapon botránkoztak meg azon, amit Alföldi az arcukba tolt István, a király címen, ajánlom figyelmükbbe a hasonlóan mély megbotránkozás lehetőségét azon, amit Orbán nemzeti ünnepbe csomagolt választási kampány(blöff) formájában elművelt a székes városban.
"Légy, szelíd, hogy soha se harcolj az igazság ellen!;
Légy, becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess!;
Légy, irgalmas, minden erőszakot szenvedőhöz!;
Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel föl, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és gyűlölség."
Igen, ezek a Szent István-i gondolatok hagyták el Orbán száját, és Székesfehérváron nem nyílt meg a föld, sem kínos nevetés, sem felháborodott morajlás nem zúgott végig a tömegen, az elemek haragja nem sújtott le sem a szónokra, sem az egybegyűltekre. A magyar emberek egy jó részének ugyanis teljesen természetes, hogy augusztus 20-án a tiszteletadás és alázatos főhajtás helyét olcsó, de annál hivalkodóbb marketing- és PR fogások veszik át, amelyek a személyi kultusz kiteljesítésére irányuló jól célzott lépésekkel sötét idők emlékét festik nemzeti falainkra.
"– Jó napot, Orbán Viktor vagyok! – nyújtott kezet egy férfinak, aki erre mérhetetlen zavarba jött.
– Jó napot – hebegte, és csak annyit tudott még kinyögni. – Mi is magyarok vagyunk!
– Nagyon helyes – biccentett elégedetten a kormányfő".
Az Orbán Viktor és idős szimpatizánsa közötti párbeszédben elhangzott, a nép hangját megtestesítő hebegés a megnyugtató válasz minden kérdésünkre, minden problémánkra. Hogy mi is magyarok vagyunk. Amit csak az emelhet négyzetre, hogy lehetőleg egy hétig nem mosunk kezet, miután Orbán Viktor közelébe kerülhettünk, és ő megszorította mellső végtagunkat.
Azt hiszem ebben a párbeszédben és gesztusban benne van mindaz, amit az elmúlt évek démoni, állandó ellenséget kereső és megtaláló, szabadságharcos, kirekesztő, megosztó politizálása eredményezett ebben az országban. Mindaz, aminek sem az alázathoz, sem a szelídséghez, sem az irgalmassához nincs köze. Semmihez, amiről az Orbán által kisajátított Szent István-i eszmeiség szól.
Ellenben benne van az, ahogyan a szüntelen riogatással, a gyűlölt másik oldal kitartó gyalázásával egyre magasabbra tornászott népi ingerküszöb a magyarok és nagyon magyarok, az igaz magyarok és az idegenszívű nem magyarok csoportjainak tudatos kettészakítási kísérleteit normalitásként, evidenciaként értelmezi. És amikor szeretett vezére vérbeli celebként augusztus 20. magasságában leereszkedik közé, magyarságát pajzsként maga előtt tartva, zavart bizonyítási kényszer által vezérelve igyekszik a tudtára adni, hogy ő a jó oldalon áll.
Hát ilyen a mi kis államalapító, ünnepi színjátékunk, amelyben áldott szerencsénkre magyarok vagyunk. Olyannyira magyarok, hogy Bartók Béla Román népi táncok c. műve is csak akkor vállalhatóan magyar számunkra, ha egy abszurd diplomáciai botránytól való mondvacsinált rettegésünkben szándékosan elhagyjuk belőle a "román" jelzőt. Ügybuzgó, kicsinyes, üldözési mániás, utólag magyarázkodó, torz magyarság ez, feleim. Szürreális és végtelenül szomorú. Keresztmetsze annak a rendszernek, amely Orbánt feltétel nélkül kiszolgálja. Nem tudom, hogy Bartók Béla magyarságának mi köze van ehhez a ripacskodó kirakatmagyarkodáshoz, de vérlázítóan méltatlan ez arra a - magyarságával a legritkább esetben sem hivalkodó - zeneszerzőnkre nézve, akinek művészete és tudományos munkája jóval túlmutat a magyar zenetörténeten: az egyetemes kultúra mércéjével mérhető. Amely egyetemesség legfontosabb ismérve, hogy ugyanannyira magyar, mint amennyire szlovák, török, arab, vagy éppen román.
A kamerák előtt királyi többesben nagylelkűen adakozni, beváltatlan ígéreteket látszat-sikerekként eladni vagy - ha úgy adódik - érthetetlen bizonyítási vágyaknak engedelmeskedve világhírű zeneművek címét önkényesen módosítani egyáltalán nem Szent István szellemi örökségének ékes bizonyítéka. És igaz ugyan, hogy magyarok vagyunk, de egyre biztosabban látszik: mégiscsak van bennünk valami abból a rácsok mögé zárt, megnyomorított kis nemzetből, amely a magát "nemzetinek" szajkózó, hatalmi törekvéseiben határt nem ismerő kormányzásnak végletesen ki van szolgáltatva. Amely a vezér lábnyomainak szimbolikus csókolgatása közben a legapróbb, üveggyöngynek álcázott, tartalmatlan ígéretet is kitörő lelkesedéssel és könnyes hálával fogadja.
Nemzetisége, igaz magyarsága szempontjából kétes származású (kún, félig székely, félig román, vagy tán egészen az) költőnket parafrazálva csak annyit tennék hozzá: József Attilához hasonlóan, valószínűleg Szent István sem így képzelte el a rendet.