Sajnos nem tudom teljes bizonyossággal megfejteni (pedig meg tudom), mi történt pénteken Brüsszelben, midőn Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek és Jean-Claude Junckernek, az Európai Bizottság elnökének pacsi céljából egyberagadt keze minden idők egyik legkínosabb diplomáciai pillanatképét produkálta.

 A felejthetetlen "kézfogás" (forrás: Youtube)

Számtalanszor végignéztem – a bárhonnan is próbálom megközelíteni – egyszerre cikire, szánalmasra meg nevetségesre sikerült pillanatot, és bármennyire is tisztában vagyok az arcra fagyott diplomáciai mosolyok kísérte diplomáciai pózolás játékszabályaival, meg kell állapítanom, hogy mini elnök úrnak megint sikerült közröhej tárgyává tennie nemes személyét. Nem, elnézést: ezúttal kivételesen nem Orbán alázta meg önmagát, hanem Juncker alázta meg őt nagy nyilvánosság előtt. Pedig most egyáltalán nem az volt a baj, hogy kezet akart csókolni valakinek, akinek diplomáciai értelemben nem javallott.

Azt hiszem már mindenki megmagyarázta magának, hogy amit látott, az tényleg van, bármit is jelentsen ez, úgyhogy csak néhány gondolatot fűznék az eddigi találgatásokhoz. A politikai korrektség jegyében föltétlenül meg kell állapítanom, hogy végre nem Orbán Viktor tette hanyagul zsebre a kezét egy európai fotó kedvéért, hanem a nála semmivel sem magasabb, bár kicsit őszebb, és szemüvegesebb Juncker. Ez pedig nyugtalansággal tölt el arra nézve, hogy Európa valóban a zsebre dugott kezű, unortodox sikermodell útjára lépett.

Mindazonáltal a pár másodperc végtelenített újra meg újra megtekintése után azt kell mondanom, az én olvasatomban a helyes válasz minden kétségünkre: Juncker igenis el akarta tüntetni Orbánt az újságírók és ezáltal Európa elől, ezért rángatta el, miközben a magyar miniszterelnök már rég elengedte volna a kezét. Lehet, hogy udvariatlan volt a gesztus, de semmiképpen nem véletlen.

Az a helyzet, hogy Magyarország miniszterelnöke lassan többé és kevésbé vállalhatatlan az Európai Unió különféle fórumai előtt, de tisztázzunk egy dolgot: én még véletlenül sem érzem sértve magam emiatt. Elutasítom, hogy aki Orbánnak nem adja meg a tiszteletet, az tulajdonképpen az én lelkivilágomba tapos bele. Nem, Juncker nem sértett meg engem azzal, hogy újságírók és kamerák szeme elől, mintegy kirángatta a képből Orbánt. Azt gondolom - a testbeszéd nyelvére lefordítva -, hogy miniszterelnök úrnak bármennyire is belefért volna még néhány pillanatnyi diplomáciai pózolás, az ideges szájnyalogatást, a kéz- és vállrángatózást, a nyakkendő igazgatást, az arcra fagyott dölyfös vigyort és a bizonytalan, esetlen járást szemlélve, mindenkinek jobb volt ez így. Kár, hogy megint felejthetetlen marad. Mert bárhogyan is vannak a miértek, amelyeket vagy megtudunk, vagy nem: az udvari bolond szerepét sajnos Orbánra osztották megint. Megismétlem: nagyon kétlem, hogy a véletlen műve.

Jó lenne, ha megint csak annyit tudnék hozzáfűzni ehhez a sajnos monumentálisra sikeredett jelenethez, hogy egy szóra sem érdemes diplomáciai félreértésről van szó, és tulajdonképpen beszélni sem kellene róla. Aki viszont látta Orbán Viktor párizsi fogadtatásának pillanatfelvételét, az minden bizonnyal nem tud most megengedően legyinteni. Én sem tudok.

Mert ugye itt mégiscsak egy kormányfőről van szó, akit, és akihez hasonlókat nem szoktak csak úgy (el)rángatni a kezüknél fogva, mint valami rossz óvodásokat. Elvileg létezik valamiféle etikett, amelyet két brüsszeli fotózás között sem szoktak szem elől téveszteni az urak. Hát éppen ez az: hogy ez a Békemenet oldaláról szemlélve bunkó parasztságnak tűnő Juncker-féle gesztus annak kendőzetlen kifejezése, hogy sacckábé mire tartja Európa Orbán Viktort. Konkrétan fogja a kezét és elvezeti/levezeti. Máshol ez az udvarias kidobó emberek dolga. A magyarázat: Viktorunk fürdőzött volna még egy pár percig a kamerák kereszttüzében, ám Juncker nem csak hogy nem ért rá, de nem tudott és nem is akart mit kezdeni a felcsúti ibolya dölyfös szerénységével, aki „lányos zavarában” megfeledkezett arról, hogy nem egy mangalicatelep átadóján van Felcsút határában. Más szavakkal: Jean Claude tisztában volt azzal, hogy kivel áll szemben, ezért, a nem szabad ezt magára hagyni, mert mindenre képes megfontolást szem előtt tartva úgy döntött, inkább gyorsan levezeti a színpadról, mielőtt, kínos, és vállalhatatlan eseményeket produkál.

Bár nem érzem sértve magam emiatt, és a szituáció kínosságát, ha akarnám, sem tudnám vitatni, kijavítom magam: Orbán már számtalan esetben került a mostanihoz hasonló megalázó helyzetbe, ne tulajdonítsunk ennek sem nagyobb jelentőséget, mint amennyit valójában ér. Orbán rendszerint nagyon kínos és megalázó helyzetbe kerül, amikor megjelenik valahol, és amikor szót is kap. Ezúttal elég volt megjelennie.

Mert a legborzasztóbb az, hogy senkit nem érdekel, engem sem érdekel már ezek után, hogy mit gondol Orbán Viktor szerint Magyarország az ésszerű európai bevándorlás-politikáról, amiért Brüsszelig ment hülyét csinálni magából. Mert normális körülmények között erről kellene írnom: hogy szerintem rendben van-e, hogy bevándorlásügyben mit nyilatkozik Magyarország miniszterelnöke, miután pontosan tudom, hogy mit beszélt haza a tőlünk idegen kultúrához tartozó emberekről (értsd: megélhetési bevándorlókról), és arról, hogy kié Magyarország, ha nem a magyaroké. És bár számtalan ilyen volt, és számtalan ilyen lesz, arról kell beszélnem mégis, hogy miért kurva nagy botrány és szégyen az, ami tegnap történt.  

Mert a legborzasztóbb az, hogy Orbán jóllakott napközisként vigyorogta végig azt, ami vele történt. Azzal a bárgyú, magabiztosnak álcázott zavart vigyorral a fején képzelte magáról megint azt, hogy az egész buli róla szól, hogy kizárólag őt fényképezik, hogy miatta vannak ott, hogy ő Európa vonatkoztatási pontja, követendő példája és fénye a sötét, hanyatló éjszakában. Bevándorlásügyben és úgy általában is. Úgy viselkedik ez az ember hosszú évek óta, mint a gumicsizmás felcsúti parasztgyerek, aki hosszas, keserves várakozás után egyszer csak beszabadul az úri muriba: lehetőleg mindenkivel kezet akar fogni, lázas igyekezetében belekönyököl az elit társaság aurájába, miközben felteszi a lábát az asztalra, kézzel zabálja a marhapörköltet, majd két jóllakottan elégedett büfögés között provinciális együgyűséggel odakacsint az asztalszomszédjaira, mert szerinte azok csak őt várták. Ez az ember már évek óta nem érti, hogy mit ábrázol az a döbbenet azokon az arcokon.

Mert a legszomorúbb ebben a történetben, hogy ez az ember képtelen felfogni, hogy nem azért lehet most jelen ott, ahol jelen van, mert szeretik, mert akarnak tőle valamit, mert fontos a véleménye, mert egyenlő partnerként tekintenek rá. Hanem azért, mert (saját gyengeségük, ez tény!) képtelenek tőle megszabadulni. Ezért rángatják ki mindenhonnan, ahonnan még ki lehet rángatni. Ennyire egyszerű és triviális a történet. De azért botrányos mégis, mert normális esetben, ha ilyet tenne valaki az országom miniszterelnökével, dühös lennék, sértve érezném magam, és kikérném magamnak. De nem, képtelen vagyok erre az életérzésre, mert ennek az embernek már semmi tekintélye nincs. Előttem se, és Jean-Claude Juncker előtt se. Ennél az sem lett volt kínosabb és vállalhatatlanabb, ha magára önt egy vödör jeges vizet.