Miközben minden idegszálunkkal Alföldi Róbert megosztó Istvánjának különböző olvasataira, kritikáira koncentrálunk, és föltétlenül valamilyen ellentmondást nem tűrő kategóriába igyekszünk szorítani a produkció formai-tartalmi teljesítményét, könnyen elkerülheti a figyelmünket, hogy Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vadiúj igazgatója is produkálja magát a másik oldalon.
Pedig első társulati üléssel egybekötött performansza elég vadra sikerült, és bármennyire is próbálom a politikától független, tehetséges, profi szakembert látni a mondanivalója mögött, mindent elkövet azért, hogy ez legyen az utolsó dolog, ami eszembejut róla. Persze, akinek Balog Zoltán balján ülve kell a rokonszenves, nagy tettekre elszánt művészt eljátszania, annak jóval nehezebb dolga van, mint ha mondjuk kétszer kevesebb reflektor fényében, szerényen szólna társulatához. Balog pátert nagy kár lett volna kihagyni a történetből, annál is inkább, hogy intézményfenntartóként szíve-joga részt venni Vidnyánszky társulati ülésén, mi több: nélküle valószínűleg soha nem tudtuk volna meg azt a hatalmas létigazságot, amely a Nemzeti Színház mennyezetét két kézzel tartja. Miszerint „Árpád vezér a színészek oldalán áll”. Ámen.
Nem tudom, hogy egy társulati ülés a Nemzeti Színházban tényleg csak attól válhat nemzetivé, hogy kötelezően a Himnusszal indul és a Szózattal zárul, de az biztos, hogy Vidnyánszky állandó visszatérése a „tüskével, fájdalommal” teljes múlthoz, (úgy értem: folyamatos, öncélú alföldizése) a segge alá széket toló hatalomnak való kiszolgáltatottság miatt frusztrált, bizonytalan alkotó képét nyújtja. Aki saját magát csupán elődjéhez viszonyítva képes definiálni. Aki csillapíthatatlan kényszerek által gúzsba kötve bizonygatja: az ő színháza azért lesz jó, mert nem olyan lesz, mint a másiké volt. Aki minden alkalmat megragad azért, hogy leírja azt a másfajta színházat, amelyhez képest az övé kurva jó lesz. És baromira nemzeti. Én azt hiszem, tisztelt Vidnyánszky úr, hogy egyetlen színház sem azért jó, mert nem olyan, mint a másik, vagy a harmadik. Egy színház azért jó, mert önmagában akar valamilyen lenni, és nem akarja mindenáron megmutatni annak a gyalázatos másiknak a magyarok istenét. Ha Vidnyánszky jó színházat csinál, akkor az nem azért lesz jó, mert az Alföldié szar volt. De ha a nézők érdeklődése esetleg nem fogja visszaigazolni a nemzeti szalaggal átkötött merész terveket, az sem azért lesz, mert a színháznak feladata lenne a „nép művészet iránti fogékonyságának megváltoztatása”, ahogy Vidnyánszky gondolja. Lehet, hogy Balog szerint a nevéhez méltó Nemzeti Színház olyan, amely nem a nézők kedvében jár, hanem kimondja az igazságot, de sajnos még ő sem vitathatja el Alfölditől a teltházas előadások sikerét. Az igazság nem egy és oszthatatlan, nem egyvalakinek a kezében van úgy, hogy másoknak nem jut belőle. Ezért aztán csak halkan mondom: az Alföldi „igazságai” iránt tömött sorokban érdeklődő, a jegyekért közelharcot vívó nép művészi fogékonyságával egyáltalán semmi baj nincs, így megváltoztatni is kár lenne.
A legszánalmasabb ebben a pitiáner vagdalkozásban, ebben a másik valamilyenségének megsemmisítésére irányuló primitív dichotomizálásban mégiscsak az, hogy megnyugtató kormányzati támogatással a háta mögött, Vidnyánszky azon sír, hogy „elképesztő erők próbálják őt lejáratni”. A hatalom tenyerén hordozott színházigazgató retteg. Azt állítja, hogy „a múltat lezárta”, miközben gúnyos és megvető rigmusokban állandóan a múltról beszél. A Kerényi Imre gusztustalan buzizását szemlesütve végighallgató, majd utólag elnézést kérő ("Sajnálom, hogy a jelenlétemben igaztalan és bántó szavak hangoztak el a Nemzeti Színház eddigi műsoráról. Hibáztam, amikor nem igazítottam helyre ezeket a szavakat akkor, amikor kimondattak. Most megteszem. A Nemzeti vezetőjeként azon fogok dolgozni, hogy közös, valós kérdéseinkre egymást megbecsülve keressünk válaszokat.”) Vidnyánszky korábbi önmagát szembeköpve, most egyetlen buta költői kérdéssel lerombolta azt a képet, amely – ezek szerint – már akkor is hamis volt, amikor hajlamosak voltunk igaznak hinni : „Hányszor kell kereszténységet, papot gyalázni, Himnuszt énekelni a másságról a jó színházhoz?”
Vidnyánszky első társulati ülésének egyik legfőbb tanulsága: semmiféle kölcsönös megbecsülésről nem volt, és nem lesz itt szó. Hogy nem akkor hazudott, amikor szégyenkezést mímelt Kerényi jobbján, hanem amikor utólag úgy tett, mintha megbánta volna. Nem akkor röhögött az arcunkba, amikor némán asszisztált a minősíthetetlen minősítésekhez, hanem akkor, amikor utólag az igaztalan, bántó szavakért sajnálkozott. Nem, a jó színháznak nem ismérve az, hogy himnuszba foglalja a másságot, de kutya kötelessége társadalmi kérdéseket feszegetnie ahelyett, hogy elhallgassa őket. Ha ilyen sarkító-torzító, cinikus, mímelt felháborodásra utaló beszólásokat enged meg magának a Nemzeti Színház igazgatója, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az intézmény jó kezekbe került, és fényes jövő elé néz.
Abban már nem akarok értelmet keresni, hogy világhírű rendezők hogyan fognak alázattal dolgozni a társulattal, és ez a színház miként fog tiszteletet kiváltani, ha Vidnyánszky – a kormány jól fizetett Európa-ellenes szócsöveként - arról álmodik, hogy a Nemzeti el fog különülni Európától. Nekem fölöttébb nehéz ezt a jobboldali kultúrlogikát megérteni, meg nem is tudtam, hogy immár a kultúrában is cél az európai rabiga levetése, de hátha az olvasó megtalálja benne a valós értelmet. Ellenben azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy Vidnyánszky őszinteségi rohamnak is beillő, társulati ülésre időzített kétértelmű vallomása így szól: „a kritikus világgal nagyon nehezen tudok szót érteni.”
Ezt kivételesen elhiszem, és mélyen meg is értem. Bár felvetődik bennem a kérdés: a színházi kritikusokkal nem ért szót, vagy a világnak azon részével, amely kritikát fogalmaz meg szavaival, tetteivel szemben? Ha az előbbi, akkor nem dolga az alkotónak műveiről (politikától lecsupaszított szakmai szempontok mentén) megteremteni a párbeszédet a kritikával? Ha az utóbbi, abba nem szeretnék belegondolni. Nem hiszem, hogy egy sértett, szorongó, elképesztő erők vélt lejáratásától rettegő, komplexusos ember kezében jó helyen lenne ez a kétségtelenül kiváló színészeket felvonultató társulat, és eme szimbolikus jelentőségű intémény. A jó színházhoz egyáltalán nem elég rossznak tartani egy másikat. Még akkor sem, ha Árpád vezér a színészek oldalán áll.
Korábban azt írtam, hogy kár önért, Vidnyánszky úr. Ha így folytatja, nem lesz nehéz revideálnom.
