hacsaknem

Mondhatnám, hogy lerágott csont, álprobléma, majdhogynem természetes. Mondhatnám, magától értetődik, hogy minden hatalmi rendszer, az ideológiailag lecsupaszított jobb- és baloldal minden időkben saját szája íze szerint nevez el közteret. Mondhatnám, semmi meglepő nincs abban, hogy a politikai rendszer jelenlegi állása szerint - a Horthy Miklósról elnevezett közterek futószalagon történő felavatása perspektívájából szemlélve - Prohászka „használható”, Marx „aggályos”, Gorkij „nem javasolt”. Mondhatnám, ha ez nem a Magyar Tudományos Akadémia álláspontja lenne a kérdésben.

Töretlen érdeklődéssel figyeltem a magyarországi, magukat a demokratikus ellenzékhez tartozónak nevező politikusok megszólalásait, színrelépéseit az (állítólag) alig valamivel több, mint egy év múlva sorra kerülő parlamenti választás kontextusában. Most kicsit olyan érzésem van, mintha indokolatlanul sok figyelmet fordítanék egy olyan dologra, amely dilettáns jellegénél fogva, fényévekre esik attól, hogy érdeklődésre tarthasson igényt. Itt van példának okáért a legfrissebb nyílt levelezés és kölcsönös meglepődés Bajnai Gordon és Mesterházy Attila között. Miközben Orbán Viktor Legó országot vizionál úgy, hogy lendületesen és kitartóan f*szra veszi Európát, a Fidesz tarol a legtöbb időközi választáson, és egy hónap alatt több mint egy millió aláírást gyűjt össze a nagyszerű rezsicsökkentés ügyében (azaz durván minden tizedik magyar aláírta az ívet) vérszegény, erőtlen, kétoldalúan kedélyeskedő egy helyben toporgásnak tűnik ez a legújabb ellenzéki akció.

Ha péntek, akkor Orbán Viktor és 180 perc. Igaz, hogy ezúttal felvételről, de a miniszterelnök ismét szólt a néphez, hűséges Kossuth Rádiója mikrofonja mögül. Ezúttal is, sokadik alkalommal, a szerdai strasbourgi „magyar nap” után az unióval fenntartott változatlanul mostoha kapcsolatunk volt terítéken. Hálás téma, kedves téma, örökzöld téma. A Magyar Rádió barátságos stúdiója pedig hétről hétre kiváló lehetőséget teremt arra, hogy a miniszterelnök úr nyeregben érezhesse magát, és felszabadultan, fölényeskedve, lehetőleg minél több iróniával körítve lesajnálja az Európai Uniót, nevetségesnek találja aggályait és megerősítse híveit abban, hogy sínen vagyunk, megnyugodhatnak: mindenki hülye, csak ő normális, bízhatnak benne, nem enged a galád nyugati ellenségeknek.

Ideális, – mondjuk úgy -  klasszikus békeidőkben a világ legtermészetesebb dolga lehetne, hogy egy kelet-európai kisállam miniszterelnöke egy diplomáciai szempontból fontos temetés és az Európai Parlament soros ülése között mérlegelve úgy dönt, fontosabb jelen lennie az előbbin. Konkrétan az Egyesült Királyság talán legvitatottabb politikusa, Margaret Thatcher gyászszertartásán.

Nem tegnap óta világos számomra, hogy a személyi kultusz történelmi idejét éli ma Magyarország, egy olyan megfontolt, integrált és koherens stratégia mentén, amely minden idők legnagyobbat álmodó miniszterelnöke köré szerveződik. Mindenkinél nagyobbat álmodni pedig úgy lehet, hogy az ember elmegy a falig. Következetesen, mindenben, amivel kapcsolatban felmerül a neve. Látszólag nincs összefüggés, de ezzel összefüggésben mondom, hogy Magyarországon nagyon sok „névtelen” állampolgár fogja május 31-én betölteni  50. életévét. Ezek között viszont csak egy olyan van, akinek hálaadó szentmise keretében foglalják majd  imába nevét. Kell ehhez egy katolikus egyház, egy még csak be sem jegyzett női civil szervezet, és egy ártatlan miniszterelnök, aki úgy tesz, mintha nem tudna semmiről.

Kitüntetések korát éljük. Olvasom, hogy egy német város polgármestere visszautasított egy magyar kitüntetést. Konkrétan Tata testvérvárosáról, Gerlingenről, illetve annak polgármesteréről, Georg Brennerről van szó. Előrebocsátom: tökmindegy, hogy a térképen hol van Gerlingen, és tökmindegy, hogy életünkben soha nem hallottuk ezt a nevet. Alapvetés: több hét gondolkodási idő után, a német városvezető úgy ítélte meg, az elismerést elutasítja, ezzel kíván tiltakozni a magyar kormány politikája ellen, azt nehezményezve, hogy „jobban eltávolodott az Európai Uniótól és a demokratikus alapjogoktól, mint eddig bármikor”. Jobban, mint bármelyik baloldali, és bármelyik jobboldali kormány, vágjátok, fiúk? Nem? Akkor a gyengébbek kedvéért kihangsúlyozom: a csávó gesztusa nem Magyarország ellen, nem a magyar emberek ellen irányul, kizárólag a jelenlegi kormánynak célzott kritika. Lehet belemagyarázni, de nem különösebben érdemes.

Hosszan tartó, méltósággal viselt súlyos betegség után elhunyt Szalai Annamária, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) és a Médiatanács elnöke. 51 éves volt. Azt hiszem, nem kell az embernek éppen gyászolnia ahhoz, hogy az információ hírértékéből ennyit, ne többet, és ne kevesebbet engedjen ingerküszöbe közelébe. Ma, amikor a család, a barátok, az ismerősök az embert gyászolják, teljesen mindegy, hogy milyen politikus, vagy szakember volt Szalai Annamária. Teljesen közömbös, hogy mit gondolnak mindazok, akik ideológiailag, pártpolitikailag vagy a szimpátia-antipátia tengelyen való elhelyezkedésük függvényében határozták meg viszonyulásukat a Médiahatóság vezetőjének személyével és tevékenységével kapcsolatban.  

Olvasom, hogy a Századvég szerint... Kifejtettem már korábban, hogy körülbelül mit gondolok a Fidesz kormány udvari, kemény milliárdokért bele a vakvilágba alapon statisztikázó közvéleménykutató intézetéről. Miután az elmúlt egy hétben elsősorban Orbán Viktor és Navracsis Tibor hangján keresztül (vegyük hozzá Bayer Zsolt rögeszmés fröcsögését is) az Európai Uniót elmarasztaló, markáns ítéletek elhangzottak, gondolt egyet a Századvég és mért egy gyorsat az ügyben (mint ilyenkor szokás és kötelező számára) majd beletolta az arcunkba, hogy kedves vezéreinkhez hasonlóan, nekünk se jön be az EU, hátrányosnak véljük ezt az egész tagságot.

„Szellemi söpredék”, „nyomorult alak”, „ez a senki”, „hányja ki magából”, „Európa legocsmányabb lapja”, „Eörsi Mátyás egy kellemetlen fekély az emberiség testén”, „gazemberek”, „szellemi nyomorékok”, „idiotizmus”. Ezen címszavak és az általuk sejtetett gondolatok ilyetén kiragadása a kontextusból mit sem változtatnak azon a képen, amelyet megszokott, hétvégi unatkozása leküzdéseképpen Bayer Zsolt ezúttal/már megint az ellenséges hazai és európai baloldalról fest a Magyar Hírlap nemzetien patrióta hasábjain.

A közszolgálati rádió Vasárnapi Újság című műsorát legalább akkora élmény hallgatni, mint a pénteki 180 percet, minden napra jut egy adag kormányzati kinyilatkoztatás. Olyankor is, amikor a mikrofon mögött Orbán Viktor helyett

Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter ül, és adagolja a finom, gőzölgő ideológiai villás reggelit. A két nappal korábbi miniszterelnöki interjú sallangjaira rímelően Navracsics is azért fáradt be vasárnap vadhajnalban a Kossuth Rádió stúdiójába, hogy a birkanyáj feltétel nélküli elköteleződésének megerősítése szellemében sokadszorra elkenje a kormányzati felelősséget. Lehetőleg mindenben, amiről a kíváncsi, közsszolgálatian pártatlan műsorvezető kérdezte. Noha tudomásom szerint „Magyarország” egy földrajzi helyet jelöl, itt az újabb cinikus mantra arról, hogy a Fidesz kormány munkája és teljesítménye, pontosabban annak kritikája, hogyan válik egy egész ország kritikájává, vagyis a földrajzi hely, és az ott élők miként lesznek az államvezetéssel azonosított és összemosott pejoratív kategóriává. Úgy, hogy egyelőre legalábbis úgy tűnik: a magyar emberek választásokat eldönteni képes kritikus tömegét szem előtt tartva, ez egyáltalán nem bír felháborító erővel.