hacsaknem

Nem tudom miből gondolja madame Selmeczi, hogy a pünkösdi húsleves ízétől mámoros állapotba kerül a magyar ember, és az agya automatikusan leáll. Ezért mániákus kényszert érez arra, hogy rászabadítsa az alkalomhoz egyáltalán nem illő, de soron következő tündérmesét, amelyet előzőleg a szájába rágtak. Arról a tündérországról, amelynek értelemszerűen csodákra képes kormányát már csak 320 ezer választja el a mágikus, mesebeli 1 milliótól. Munkahelyekben kifejezve.

"Szelíd ember vagyok, tehát nem fenyegetőzésképpen mondom, de hogy ha mi egyszer politikai szempontokat akarnánk egy ilyen pályázati rendszerben érvényesíteni, ott egy, azaz egyetlen baloldali sem nyerne". Trafikország, örülj és hajbókolj! A nagy testvér figyel téged. Tudja, hogy jobboldali vagy, és azt is, ha pechedre baloldali. Mert ebben az országban már csak jobb és baloldal létezik. Nincsenek munkanélküliek, megváltozott munkaképességűek, hátrányos helyzetűek, csak Orbán hívek, vagy mocskos kommunisták. És hogy mondhat ilyet egy miniszterelnök? Nyugodt lelkiismerettel. Ördögien félelmetes gondolatmenet. Egy olyan kijelentés ez, amely után jogállamban az ember foghatja magát és pakol. Az a hely nem Magyarország.

Az orgonasíp mellett nevelkedett kajlakucsmás darutollas atyaúristenit ennek a híradónak, gondolhatta Szebeni István, de inkább azt mondta: „Utálom, amikor ez a kibaszott Híradó átcsúszik éjfél utánra”. A közszolgálati televízió műsorvezetője a megszokott felvezetés helyett káromkodással nyitotta a hétfő éjszakai adást. Teátrálisan a képernyő is elsötétült kis időre. Hallatlan, borzasztó. Most akkor szimbolikusan vonjuk össze  közmédiából informálódó szemöldökünket – miként a közösségi oldalon a csatorna nézői meg is tették - és erkölcsi alapokra hivatkozva, ítéljük el a szabadszájú híradóst. 

Eltelt már annyi idő a trafikbotrány kirobbanása óta, és kiderült már annyi újabb és újabb fejlemény, hogy nyugodtan kijelenthetem: irigylésre méltó húzás ez, fejlettebb diktatúrákban is tanítani kéne azt, ahogyan egy kormány hülyére veszi, és oligofrén, öntudatlan droidoknak tekinti saját állampolgárait. Úgy, hogy továbbra sem nyílik meg a föld, nem sül le a rinocérosz bőr a hatalom pofájáról, a vak komondor is  tovább ugat, a narancssárga karaván meg halad a maga dicsőséges, szabadságharcos útján. Változatlanul marad a kérdés: mikor ébred fel narancsködös álmaiból Trafikország büszke népe?

Olvasom, hogy a mozgósításban bízik az MSZP tekintettel arra, hogy a kormányoldal a kereskedelmi médiát érintő kampánykorlátozással kívánja befolyásolni az eredményt, és szem elől nem tévesztve azt a hatalmas igazságot sem, hogy az alacsony részvétel a Fidesznek kedvez, illetve hogy a választás az egyéni körzetekben dől el. A Fideszt lábbal megverni – alapvetést már ismerjük, és azt is bizonyítás nélkül elfogadhatjuk, hogy az időközi önkormányzati választások éppen megszűnés előtt álló műfaja kiváló főpróba lehetett volna az MSZP számára eme idealisztikus nagyot álmodás gyakorlatba ültetésére. Lehetett volna.

Mióta TGM marketingeli Orbán Viktor miniszterelnököt, megnyugodhatunk, azt hiszem. Hogy mindez a Magyar Nemzet hasábjain megjelent nyílt levélváltás formájában történik, különös pikantériát is ad a dolognak. Nem tudom eldönteni mi ebben a hír. Tamás Gáspár Miklós felebaráti jótanácsa, amelynek hatására Orbán Viktor lerótta kegyeletét egy kihallgatásba belehalt erdélyi magyar férfi sírjánál legalább annyira ínycsiklandó, mint a „kedvesgazsizás”.

Ott, ahol nettó 1 milliárd 330 millió forintot szemrebbenés nélkül el lehet tapsolni kormánypropagandára kormányzati kommunikációra, nehogy már ne lehetne helye egy bruttó 262 milliárdos megszorításnak  az államháztartás intézményrendszerében. Ott, ahol ama néphülyítő társasjátékot játsszuk 3 éve, hogy egy minket gátlástalanul, méltánytalanul és igazságtalanul támadó Európával szemben kis nemzeti színű homokozónkban naponta vívjuk magányos szabadságharcunkat, ott április közepén bőszen el lehet mondani, hogy idén nem lesz több megszorítás, majd alig egy hónap múlva az ellenkezőjét is ugyanolyan rezzenéstelen arccal be lehet jelenteni. Nem, kedves híveim, nem lesz megszorítás. Megszorítás van, volt. Folyamatosan.  A rezsicsökkentés hősi himnuszával szokták túlkiabálni.

„Sziasztok! Május 8-án 15 órától nyílik a Belvárosi Galériában Fekete György professor emeritus Kossuth-díjas belsőépítész, iparművész ARANYKOR CÍMŰ életmű kiállítása. Gondolom ismerős a név, ő a Magyar Művészeti Akadémia elnöke!!!! Kérlek benneteket, segítsetek abban, hogy minél többen legyünk a megnyitón, közös érdekünk (jövendő pályázataink szempontjából is), hogy az elnök úr jó emlékekkel távozzon Debrecenből. Egy-két osztályt, légyszi, csaljatok már el a megnyitóra, nagyon fontos lenne, már csak Halász János államtitkár miatt is, hogy nagy tömeg legyen. Aki tud segíteni, jelezzen már vissza. Nagyon köszönöm előre is. Üdvözlettel: (név, titulus) DMK Belvárosi Közösségi Ház, 4024 Debrecen, Kossuth u.1.” – írja a Népszabadság.

Bármilyen megvilágításba helyezhetjük, világos: a nemzeti szempontok miatt életbevágónak kikiáltott trafiktörvény 35 ezer magyar vállalkozónak jelent buktát. Nem több ezernek, hanem néhány tízezernek. Az is végleges, beletörődést igénylő tényállás, hogy (ha bárki is jóhiszeműen az ellenkezőjét gondolta, oly nagyon sajnálom) mégsem hozzák nyilvánosságra a trafikpályázatokat. Logikus lépés, hányingerig ismételtük már: a multinacionális láncokkal szemben a magyar vállalkozásokat helyzetbe hozni akaró kormányzati nagylelkűség álcája mögött minden idők egyik legocsmányabb politikai húzása áll.

Nem hinném, hogy nagyon egyedül lennék a világegyetemben azzal az életérzéssel, hogy Szanyi Tibor nem tartozik a gyengéim közé. Sőt. Körülbelül Kövér Lászlóval egy kategóriába tartozónak tekintem, ha a modortalan tahóságról van szó. Azonban most kivételesen nem elsősorban ez a téma. Hanem az, hogy az én olvasatomban a magyar Országgyűlésről újra kiderült: most éppen e két nagy kaliberű politikus főszereplésével, egyre látványosabban szűnik meg a demokrácia alappillérének, és a konstruktív politikai-jogalkotási viták színhelyének lenni. A negatív főhős ezúttal nem Szanyi kapitány, pedig lehetne is akár: ez nem az első összetűzése a házelnökkel, és gyanítom, hogy nem is az utolsó.