hacsaknem

Mivel nem vagyok hajlandó ennyi nap távlatából sem szóra méltatni azt a megelőlegezett durranástól totálisan mentes monológot, amelyet Orbán Viktor Tusnádfürdőn (értsd: Erdélyben, otthon) lenyomott, beszéljünk inkább másról. Az ország "elsimonosodásának" szellemében figyelem ezt a rákellenes barackmag-mizériát, ami nagy vonalakban így fest: L. Simon László nemzeti borászata csomagonként nevetséges ezer forintért árult olyan barackmagot, amiről azt állították cégileg, hogy rákellenes, méregtelenítő, tisztítja a májat és javítja a látást, és ökológiai gazdálkodásból származik.

Talán tegnap olvastam, hogy az Iszlám Állam négy napot adott a Rakkába eleve elrendeléses alapon oda született civileknek, hogy önként kikapcsolják otthonaikban az internetet. Közben pár napja olvasom, hogy Magyarországon az információ szabadságának szellemében, októbertől nem csak hogy fizetni kell a köz érdeklődésére számot tartó adatokért, de egyúttal: megszűnik az anonim adatigénylés, megszűnik az ismételt adatigénylés, fizetni kell tehát az igénylésekkel foglalkozó közalkalmazottak munkájáért, a külsős anyagok szerzői jogvédelem alá kerülnek, és úgy általában bármire rá lehet mondani, hogy döntés-előkészítő adat (ITT egy jó elemzés.) Ami konyhanyelvre lefordítva annyit tesz: mindezekből adódóan, bármit is jelentsenek mindezek, kurvára semmi közötök hozzá, parasztok! Persze nem Rakkában élünk, még nincsenek tömeges kivégzések, egyelőre működik az internet, DE.

Soha nem rejtettem véka alá, hogy Lázár Arrogáns János számomra az egyik legkevésbé elviselhető arca ennek a szinte kizárólag elviselhetetlen arcokból álló magyar kormánynak. Ő nyilván szeretné azt hinni, hogy ez azért van, mert sokan másokhoz hasonlóan, nem tudok belekötni a munkájába, következésképpen a személyét tűzöm a tollam hegyére, és a vezetői vagy emberi tulajdonságai alapján akarok ítéletet hirdetni róla. Mert ennyire perverz vagyok, és jobb elfoglaltságot nem találtam magamnak. Nos, Arrogáns János elvtárs úr! Se nem görcsölök, se nem izzadok (bár a kánikula ezt erőteljesen indokolná), se nem bizonygatom, hogy ön alkalmatlan. Ezzel szemben nekem úgy tűnik, ön az, aki görcsösen izzadva bizonygatja: ön a megoldás, nem a probléma. Pedig az. Probléma. Hatalmas probléma.

Drágáim! Olvasom, nézem és látom, hogy a Habonyia Művek Zrt. plakát-kommandója berobbantotta a propaganda-gépezetet. Ha valakinek plakáthiánya volt az utóbbi hetek után, tessék: újabb, kék halált idéző plakátok tudósítanak arról, hogy a magyar reformok működnek. Mert annyira hülyék vagyunk, hogy nem látjuk, mi vesz körül. Engem megnyugvással tölt el, hogy megint jól elmagyarázzák mennyire jó nekem. Úgy értem: megszokhattam volna már, de még mindig ökölbe szorul tőle a kezem.

Nem túl népszerű manapság olyan témáról írni, ami úgy kezdődik, hogy kulturális. De ha már így alakult, hogy állítólag Magyarországon huszonegy, köztük olyan csúnya nevű, a rezsicsökkentés jelnyelvén értelmezhetetlen alapszak, mint az andragógia, a kulturális antropológia és a társadalmi tanulmányok képzés szűnik meg 2016-tól, gondoltam beleállok.

Mondjuk tényleg nem tettem volna a nyakamat vagy a fél vesémet arra, hogy a Kutyapárt bevándorló-ellenes ellenplakát akciója közben, után és mindazonáltal, a magyar kormány hirtelen felindulásból lemond. Primitívo-naivitásom szellemében persze azt sem gondoltam volna, hogy az egymilliárdos idegenellenes nemzeti konzultáció, illetve a 300 milliós plakátkampány után a kormány újabb 600 milliót költ propagandacélokra. Azt a bűnt, hogy csuklóból és szemrebbenés nélkül tapsolják el naponta a pénzünket, valahogy megbocsátja majd az idő vasfoga által megdolgozott, homályos emlékezés. De az, ami az érvek nélküli gyűlölködés tudatmódosításra irányuló igyekezetét illeti, aligha lesz történelmileg megbocsátható, és ami a legfontosabb: nem lesz jóvátehető.

Alaphelyzet: az ország házának hétfői, vakációs hangulatú ülésén a sok egyéb fontos dolog mellett, az MSZP frakcióvezetője fideszes csalást emlegetett (hányást tett a Fidesz szemére) annak kapcsán, hogy a Nemzeti Választási Iroda formai okokból elutasította a vasárnapi zárva tartásról kezdeményezett népszavazási kérdésüket. A kormány nevében mindannyiunk „Elsimonnya” válaszolt: amellett, hogy a vasárnapi zárvatartás tulajdonképpen vasárnapi pihenőnap, parasztok...

Az van, hogy péntekre virradó éjjel három óra magasságában Orbán Viktor szimbolikusan leigázta Európát. Már ami Európa - pillanatnyi mértékkel mérve - legégetőbb gondját illeti. A bevándorlók-menekültek ügye már nem nyomja gyönge vállunkat. Rácsaptunk az asztalra. Nem lesz befogadási kvóta, sem önkéntes vállalás (vagyis de, csak nem nekünk), Magyarország speciális elbánást kap (senkit nem kell befogadnunk abból a 60 ezer menekültből, akiknek letelepítésében a tagállamok vezetői elvben megegyeztek) és szimbolikus habként a szimbolikus tortán: Európa elismeri, hogy Magyarország különösen nehéz helyzetben van. Pedig én azt hittem, hogy jobban teljesít. Nahát.

Bár megígértem magamnak, hogy nem veszem többé a számra-billentyűzetemre a bevándorlási mizériát, és semmit, ami ezzel bármilyen módon összefügg, most mégis: 175 kilométer hosszúságban 4 méter magasba nyúlóan, kerítést emelünk a szerb-magyar határra. Nem mi, ők.

A fanyalgók, vagy kezüket dörzsölők kedvéért: sehol nem állítottam, hogy a menekült-kérdés nem egy véresen komoly probléma. Ellenben amit mindenhol, minden körülmények között elítéltem: a gazdasági bevándorlók menekültekkel való összemosása, és az erre épülő gyűlölet mesterséges szítása. A megbocsáthatatlan hisztériakeltés. Nemzeti konzultáció, gyászos plakátok, Harrach-Semjén terroristázása, Kósa-Kovács-Rogán-Szijjártó konstans csúsztatása, a folyamatos, aljas, veszélyes propaganda sulykolása. Sőt, hogy még durvább legyen: az Európai Unió külső határőrizeti ügynökségének legfrissebb adataival is tisztában vagyok, nem áll szándékomban a számszerű adatokat emocionális indíttatásból felülbírálni, vagy teljesen mellékvágányra helyezni. Abban nem én vagyok a profi, hanem. De ez most másodlagos.

A nemzet szélkakasának legutóbbi fergeteges alakításáról a minap elmélkedtem, amikor is megemlékeztem arról, hogy jól öltözött araboknak miként tolta a skizofrén mantrát a barátságos, nyitott Magyarországról. Ott nem ért véget a történet, sőt. A Kossuth Rádió szokásos pénteki nemzeti mantrájában tovább folytatta, és mivel egyetlen ember nem volt a közelében, aki a közszolgálati berendezést a fejébe húzta volna, így megint sikerült hazaáruló vérnyomásomat annyira feltornáznia, hogy billentyűzetet ragadjak.