hacsaknem

Hogy lehet külföldnek üzenve, implicit módon hülyének nézni saját istenadta népedet? Orbán Viktornál jobban ezt senki nem csinálja a kortárs magyar politikai életben. Nem kell semmi más hozzá, mint egy bajor közszolgálati televízió, egy békés vasárnap este, és legalább három-négy cinikus válasz. A valóságtól teljesen elrugaszkodott, hazug és arrogáns. Semmi kibaszott kedvem Orbán Viktor böfögéseivel foglalkozni egyébként, de ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy miszerint Magyarország a jövőben is mintaország lesz. Ezt semennyire nem értem. Hogyhogy a jövőben „is”? Mikor volt legutóbb Magyarország mintaország? Mikor statuáltak Magyarországgal példát bárkinek, bármire is? Bármi pozitívra úgy értem.

Megtehetném, hogy a buta szőke nő ideáltípusát rajzoljam meg az alábbiakban, de mivel ezzel köztudott bizonyosságot ismételnék, hát nem ezt fogom tenni. Másfelől meg ha jobban belegondolok, naivitás volna Selmeczi Gabriellát buta nőnek nevezni.  A szőkeség általában kötelez, de azért mégsem hinném, hogy tolmács társaságában közelíti meg a svédasztalt. Az a helyzeti előnye ennek a néninek, sok más politikával kacérkodó, vagy azt neaggyisten eredményesen művelni próbáló hölgytársával szemben, hogy őt legalábbis ismerik. Őt soha semmilyen körülmények között nem lehet összetéveszteni senki mással. Megdolgozott érte kőkeményen. Nemzetünk szőke ciklonja, a verbális moslékra kiéhezett jobboldal valamennyi unalmas vasárnap délutánját-estéjét bearanyozza példának okáért. Figyelem egy ideje, hogy minden vasárnap estebéd táján, amikor amúgy sincs mit benyomni a kormányoldal lájkmédiájába, menetrendszerűen jön egy  mádám Selmeczi-féle odamondás.

Amikor először olvastam a címet, azt hittem csak a magyaroknak nem szabad himnuszt énekelni. Téves volt a feltételezésem, nem, nem csak a magyaroknak. Az Európai Kézilabda Szövetség (EHF) rendelkezéséről beszélünk, amely szerint tilos a klubrendezvények előtt a himnuszok lejátszása, eléneklése. És hát ugye eljárás folyik az MKB Veszprém ellen annak okán, hogy a helyi közönséget túlságosan nem zavarja a tilalom, és énekli, mert áldjon vagy verjen sors keze, neki énekelnie kell.

Mohammed Merahok és Anders Behring Breivikek korában Magyarország vezeti az antiszemitizmus toplistáját Európában. Persze nem kell ezt elhinni, komolyan venni, bár akár meg is lehetne rökönyödni, és hebegni habogni a nyers tényen.  Mint ahogy azoknak is igazuk lehet, akik vitatják a felmérés eredményét. Nem föltétlenül azért, mert a felmérést egy amerikai zsidó szervezet, a Rágalmazásellenes Liga (ADL) végezte, hanem mert esetleg módszertanilag kifogásolható. Viszont ha csak fele igaz a történetnek, én már akkor is elgondolkodnék. Mármint azon, hogy mit keres Magyarország (lengyel barátaival együtt) az elrettentő példák között.

A József Attila-díj, mint megannyi más ma Magyarországon, nem a körülményes demokratikus, szakmai odaítélés eredménye, hanem a Fidesz önkényes akaratának lenyomása a kultúra területén szellemi értéket teremtő írók-alkotók torkán. Tavaly sem volt ez másként, így aztán idén is adta magát a helyzet. Az írószervezetek javaslatát jogában áll megvétózni a kulturális tárcának. Szőcs Géza műbalhéról beszél, hiszen bagatell ügyről van szó, és szokás szerint érthetetlen a Fidesz számára: minek akadékoskodnak ezek is már megint?

Magyarországon bizonyos időközönként a közbeszédet múló pillanatokra alakító témák egyike Gyurcsány Ferenc élete és munkássága. Különleges esete eme tematizálásnak az, amely fél év alatt immár másodszor tér vissza: a volt miniszterelnököt terrorcselekmény miatt jelentik fel. Nem más ez, mint a folyamatos politikai amortizáció ideáltipikus esete.

Ezúttal az értelmi szerző  Gulyás Balázs, a Mokép decemberben menesztett igazgatója, a Kisgazdapárt korábbi Győr-Moson-Sopron megyei elnöke. A Gyurcsány ellen felhozott vádak:

A hányingerig osztott és szorzott március 15-i események utórezgései között figyelhetünk fel arra, hogy - ha már így alakult, és a magyarokról ilyen hosszasan cikkezik a világsajtó -  úgy tűnik, a lengyeleknél "új, világi szentként" aposztrofálják Orbánt. 

Az első asszociációm az volt, hogy Ulászló királyunkról legalább a lacikonyhát nevezte el a népnyelv, és amennyire én tudom, a lengyelek ismerik és tisztelik a Báthoryakat is példának okáért. Hogy kerül ebbe a sorba Orbán Viktor? Hát így. Bár a szentté avatásról én azt hittem, hogy ez egy posztumusz akció, és mivel ez nem áll fenn, csak arra tudok gondolni, hogy a kétharmados többség ahhoz is elég újabban, hogy előre lehessen hozni ezt a nemes gesztust.

Remélem sokan vannak ebben az országban, akik tudják, ki volt Bauer Sándor. Akik nem tudják, azoknak meg talán még mindig nem késő bepótolni a mulasztást. Az a helyzet, hogy halála után 42 évvel szobrot állítani annak a 17 éves autószerelőnek, aki az emberi jogok eltiprása és a kommunista önkény elleni tiltakozásképpen felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében, mindenképpen egyfajta szimbolikus jóvátételi gesztus. Mint ilyen, természetesen elismerést érdemel, és majdhogynem teljesen mindegy, hogy kinek a részéről érkezik a kezdeményezés.

fotó: www.fidesz.hu

Mindig óriási élmény a nemzet televíziójának képernyőjén nemzeti hősöket látni. Nem éreztem ezt másként Kövér László esetében sem, aki a Duna Televízió Közbeszéd c. műsorában a minap értelmes kérdésekre ostoba válaszokat adott a tőle és a Fidesztől megszokott, a valóságot teljes mértékben figyelmen kívül hagyó szemérmetlen tudathasadással. Viszont egyszerűen beszélt egyszerű talpnyalóknak. Hihető és két pofára zabálható, a mondanivaló megértése sem igényelt akadémiai végzettséget, egyszer megnézős propaganda made by Fidesz.

„Hűek vagyunk-e a '48-asok örökségéhez? Szolgáljuk-e mi is a nemzetet? Hagyunk-e örökül mi is fontos művet?" - Ezeket a kérdéseket tette fel nekem Orbán Viktor, külhoni magyarságnak címzett, március 15-i üzenetében. Ma március 16 van, és én nagyon örülök ennek. Életem legrosszabb hangulatú, legnyomasztóbb március 15-éjén vagyok túl, és egyetlen érzés maradt bennem: örülök, hogy túl vagyok rajta.