hacsaknem

Megszólalni és csendben maradni egyaránt nehéz - mondanám, hogy minden idők, de hát minden idők óta nem vagyunk mi az Európai Unió tagjai - egy nem csupán unalmas, de talán az országgyűlési választási kampánynál is gagyibb panelekből és (ál)témákból építkező EP-kampány után, amelynek gyümölcsei vasárnap estére érnek be. Mivel a végkifejlet tekintetében - az én szavazatommal vagy anélkül - semmilyen kétség nem férhet ahhoz, hogy kétszer győzni jobb, mint egyszer, főleg hogy három a magyar igazság, minden korábbi rendszerkritikus véleményemet, felháborodásomat, megrökönyödésemet és kósza reményemet zárójelbe téve, be kell látnom: itt és most valóban csak a Fidesz.

A legritkább esetben sem szoktam a Magyarok Világszövetségének minden bizonnyal hasznos és pótolhatatlan tevékenységét figyelemmel kísérni, ettől függetlenül vagy talán éppen ezért megrökönyödéssel olvastam az alábbi sajtóhírt: kiborult és pinázik a Magyarok Világszövetsége. Nem fogja elhinni a nyájas olvasó, de Conchita Wurst - az MVSZ szabad fordításában Kolbász Pina - ún. szakállas énekesnő miatt gurult el e nemes szervezet gyógyszere bő egy héttel azután, hogy már csak az nem fejtette ki a véleményét a Conchita-jelenséggel kapcsolatban, aki szándékosan erőszakot követett el az indulatain.

Azt már tudjuk, hogy sem az ukránok, sem a lengyelek nem díjazták különösebben Orbán Viktor királlyá koronázási beszédét, amelyben egyebek mellett autonómiát követelt a kárpátaljai magyaroknak. Én a magam részéről egyáltalán nem akadtam ki ezen a kijelentésen, foszlányokban majdnem egyet is értek Orbánnal, még akkor is, ha pontosan tudom mennyire jól ért a lehető legmelegebb pillanatok kiválasztásához, amikor politikai üzeneteket érdemes megfogalmaznia. Persze sokkal jobban elhinném aggodalmát a nyomorult ukrajnai magyar közösség ügye iránt, ha nem ezt az orosz-ukrán háborús helyzetet használná fel és ki, határokon átívelő töretlen népszerűsége növelésére. Hanem mondjuk békeidőben is, régi és új mandátuma valamennyi háborúmentes napján ugyanilyen vehemensen együttérezne ezzel a közösséggel.  Na de nem elsősorban erről akarok most írni,

Nahát, nahát. Olvasom, hogy a fizetésképtelenség sajnálatos esetének fennállása miatt középtávon veszélyben van az áfával együtt 400 milliárd forint adóbevételt generáló dohánypiac. És implicit módon a második Orbán-kormány által önkényesen felosztott ágazatot kezükben tartó, koncesszió-nyertes trafikosok egzisztenciája.

Tény, hogy nem szoktam túl sűrűn Lázár János viselt dolgaival, azaz a köz ügyeit érintő ténykedéseivel foglalkozni. De. Miután nem háborodtam fel azon, hogy a szemét norvégokat egyáltalán nem hatotta meg Jánosunk arrogáns izmozása a kormány által felügyelt támogatási összegek átláthatatlansága kapcsán, miután a szemem sem rebbent arra, hogy e kormányzati tahóság nyomán Magyarország negyven milliárd forinttól esett el, és miután azt is rezzenéstelen arccal vettem tudomásul, hogy ezáltal az egészségügy konkrétan 5,2 milliárdot veszített, mégiscsak ökölbe szorult a kezem annak olvastán, hogy eme nagyszerű eredmények méltó elismeréseképpen a Lázár vezette Miniszterelnökség "dologi kiadásokra" 3,166 milliárd forintot kap a költségvetés általános tartalékából.

Nem kicsit vegyes érzésekkel (sokkal vegyesebbekkel, mint amelyek a Conchita Wurst eurovíziós győzelme által felborzolt kedélyek okán született vélemények olvastán kerülgetnek) vettem tudomásul az újonnan megalakult parlament első ülésén elfogadott törvénymódosítást. Az úgynevezett végső adósmentésig érvényben lévő kilakoltatási moratórium - merthogy erről van szó - valóban népszerű és jól kommunikálható: mostantól akkor sem lehet kilakoltatni a devizahiteleseket, ha nem törlesztették a tartozásukat. Az olcsó demagógiára, és sikamlós ígéretekre berendezkedett füleink számára zenének tűnő realitás az én olvasatomban mégis a szarelkenés magasra tett mércéjének újabb bizonyítékaként értelmezhető. Miért is? Nem, nem azért, mert a bankok lelki üdve és dagadó zsebei miatt aggódom.

Igaz, hogy elszalasztottam a nagyszerű hétvégi lehetőséget, hogy Orbán Viktor királlyá koronázásának körülményein, vagy egy szakállas nő művészi teljesítményén forgassam a szemem, amelyet az Európa legnagyobb geopolitikai giccsparádéjának számító eurovíziós dalfesztiválon nyújtott, de van itt azért még látnivaló. Olvasom, hogy egy német cégalapítással foglalkozó szervezet összegzése szerint 580 ezer magyar dolgozott 2013 év végén különböző európai országokban, becslése szerint idén szinte biztosan meghaladja a hatszázezret a hivatalosan is külföldön dolgozó és élő magyarok száma.

Miután világossá vált, hogy egy igazi királyságban a király lányának esküvője népnemzeti, össztársadalmi érdeklődésre számot tartó eseményként van jelen, aligha lepett meg, hogy a történet túlélte a frigyre lépés nemes pillanatát: az ügyészséghez fordult az a pincér, aki Orbán Ráhel lakodalmán dolgozott. A Tiborcz István családjának tükröspusztai birtokán tartott mulatság közben ugyanis eltűnt egy mobil vagy ellopták azt - írja az index.hu.

Nem mintha a Blikkből szerezném be a kis magyar közéletünkre vonatkozó aktuális információkat, némiképp kesernyés szájízzel olvasom a látszólag demagógnak tűnő, ám annál nagyobb igazságot hordozó hírt: félmilliós pluszpénz jár az állami fejes honatyáknak. A feltételes mód használata, miszerint "ha a ma alakuló Országgyűlés elfogadja a Fidesz legelső törvénymódosító indítványát..." teljesen indokolatlan. Nincs itt semmiféle kérdőjel: így néz ki a gyakorlatban a parlamenti rezsicsökkentés.

Miután nem vettem a bátorságot, és tulajdonképpen étvágyam sem volt hozzá, hogy a Fidesz Brüsszeltől tiszteletet követelő (?!) EP-választási kampányának részét képező remekbe szabott plakátot értelmezni próbáljam (megtették mások helyettem, köszönöm szépen) ma már nem tudom visszafogni magam az alábbi hír olvastán: a magyarok tiszteletére egyelőre alkalmatlan EU-nak többet kell tennie a munkanélküliség ellen.