Igaz, hogy elszalasztottam a nagyszerű hétvégi lehetőséget, hogy Orbán Viktor királlyá koronázásának körülményein, vagy egy szakállas nő művészi teljesítményén forgassam a szemem, amelyet az Európa legnagyobb geopolitikai giccsparádéjának számító eurovíziós dalfesztiválon nyújtott, de van itt azért még látnivaló. Olvasom, hogy egy német cégalapítással foglalkozó szervezet összegzése szerint 580 ezer magyar dolgozott 2013 év végén különböző európai országokban, becslése szerint idén szinte biztosan meghaladja a hatszázezret a hivatalosan is külföldön dolgozó és élő magyarok száma.

Tudom, hogy ez a megbízhatatlan, rosszindulatú adat távolról sem esik egybe a harmadik Orbán-kormány felemelkedését szolgáló sikerpropagandával, sem e kormány szócsövének hálás szerepét betöltő intézmények hivatalosnál is hivatalosabb jelentéseivel, így nem meglepő, hogy eme, az ország közép- és hosszútávú fejlődése szempontjából kardinális kérdéssel kapcsolatban távolról sem véletlenül, és nem is ártatlanul hallgat a vezér és kara. Vagy amikor véletlenül beszél róla, ködösít, vagy bagatellizálni próbál.

Én nem gondolom azt továbbra sem - jóllehet már tudjuk, hogy a magyarnál kalandvágyóbb nemzetet aligha hordoz a hátán a föld - hogy több tíz ezer fiatal kalandvágyból hagyta el az országot. Engem nem vigasztal, hogy az egymillió munkahely ígérete lassan valóra válik, csak éppen nem a Magyar Alföldön, hanem Londonban, Bécsben vagy Münchenben. Én nem érzem magam jobban attól, hogy az egy millióval legfeljebb a honosított, új magyar állampolgárokat lehet mérni, akik pontosan tudják, hogyan kell szavazni.

Egyáltalán nem próbálom azt sugallni, hogy magasan kvalifikált szakembereink, jól képzett szakmunkásaink, és kalandvágyó fiataljaink külföldre vándorlásáért egyetlen, azaz a szóban forgó kormány vonható felelősségre, de minden okom megvan azt hinni, hogy a valós szám ennél a közel 600 ezernél nagyobb lehet, mert a kint élők nem elhanyagolható része feketén dolgozik kint, vagy csak idénymunkát vállal. Jó okom van hinni azt is, hogy ezek az emberek nem akarnak egy olyan országot, ahol gyermekük szakszerű tanítása, vagy saját, emberhez méltó egészségügyi ellátásuk attól függ, hogy a kizsigerelt, nem ritkán megalázott szakemberek meddig bírják cérnával a nulla megbecsülést.

Két megkoronázási privát vacsora, és három, Brüsszelt térdre kényszeríteni hivatott csatakiáltás között, merengjünk el ezen a sokkoló adaton. Már több, mint félmillió magyar fizet jövedelemadót, áfát, társadalombiztosítási stb. járulékot külföldön, több mint félmillió ember adójára nincs szüksége a költségvetésnek, mert az itthon maradt közmunkások bizonyára kitermelik a kitántorgottak kieső adórészét. Félek tőle, hogy ezek az emberek már nem jönnek vissza. Ezek az emberek, akik megtapasztalták, hogy egy önmagából kifordult, elszabadult kormány által vezetett Magyarország mekkora lemaradásban van a megvetett Európához képest, legfeljebb a szeretteiket meglátogatni jönnek már csak haza.

Igen jó lenne, ha ezt a véresen komoly realitást két kormányzati pöffeszkedés között hajlandó volna tudomásul venni az, akire tartozik, és akinek ha nem is kizárólagos, de óriási felelőssége van benne. Büdös nagy igazság, hogy a kormány, amely tiszteletre tart igényt azok részéről, akiknek karjaiba belelöki saját honfitársait, az tulajdonképpen nem hogy nem becsüli, nem tiszteli, de elárulja őket. Közmédia által még nem teljesen elhomályosított szemünk láttára zajlik: rajtuk, és az itthon maradottakon lefölözött hasznát szétosztja a mindenkori  céljait kiszolgáló, semmihez nem értő haveroknak, a bombabiztos szavazógépet jelentő parazitáknak.

Nyugi, már csak négyszázezer "kalandvágyó" magyart kell elűzni, és valóban meglesz az egy millió munkahely. Londonban, Bécsben, Münchenben.