Megszólalni és csendben maradni egyaránt nehéz - mondanám, hogy minden idők, de hát minden idők óta nem vagyunk mi az Európai Unió tagjai - egy nem csupán unalmas, de talán az országgyűlési választási kampánynál is gagyibb panelekből és (ál)témákból építkező EP-kampány után, amelynek gyümölcsei vasárnap estére érnek be. Mivel a végkifejlet tekintetében - az én szavazatommal vagy anélkül - semmilyen kétség nem férhet ahhoz, hogy kétszer győzni jobb, mint egyszer, főleg hogy három a magyar igazság, minden korábbi rendszerkritikus véleményemet, felháborodásomat, megrökönyödésemet és kósza reményemet zárójelbe téve, be kell látnom: itt és most valóban csak a Fidesz.

Nem, nem azért mert az egy hónapnyi teljesen fölösleges politikai ökölrázás megkoronázásáról, azaz a Fidesz válogatott politika ellenfelei (tisztelet a távol maradtaknak) részvételével zajló, vitának nevezett nyilvános bohóckodásról Török Gábor azt mondta, hogy nézhetetlenre és elemezhetetlenre sikerült, hanem mert ennyire színvonaltalan, a magyar választót Európától és az európai döntéshozás valódi mikéntjének megismerésétől szándékosan távol tartani igyekvő stratégiával butítani jobbról és balról, egyetlen eredményre vezethet: csak a Fidesz.

Amely Fidesz április 6.-i kétharmados, történelmi választási győzelmének árnyékában Bajnai Gordonék és Mesterházy Attiláék kivételével mindenki más számára világos lehet, hogy szűk két hónap alatt nem történnek csodák. Hogy a régi-új kormánypárt számára formalitás lesz az újabb siker, hiszen bárhonnan nézzük, az kevés a boldogsághoz, hogy az EU nekünk azért kell, mert nem olyan, mint Orbán Viktor. Vagy hogy, az EP választás tétje tulajdonképpen az, hogy ki zavarja el négy év múlva az Orbán-kormányt.

Legnagyobb sajnálatomra nagy igazság, hogy az Orbán kormány bírálóinak, ellenzékének, alternatívát ígérő/ígérni képtelen ellenfeleinek újabb körvonalazódó kudarcát egyebek mellett ez a krónikus Orbán Viktor-fóbia okozza. Ezért van az, hogy az európai mandátumokért folyó versengés a legkevésbé sem valódi európai témákról, hanem Orbánról szólt. Az ellenzék külön-külön és együttvéve is újra arról tett tanúbizonyságot, hogy nem érti: nem győzheti le Orbánt azokkal a fegyverekkel, amelyekkel ő maga már többször legyőzetett. A lebutított, leegyszerűsített mindenféle józan magyarázatot nélkülöző, harsány csatakiáltásokkal.

Ezért is van az, hogy a magyar ember a szavazófülke magányában ma újra elhiszi Orbánnak azt, amit helyette jobban tud: hogy tudniillik a magyar ember félti a hazáját az EU-tól. Hogy az EU rárontott a magyar akácra, a magyar pálinkára és a magyar anyaföldre. Hogy szükségszerűen háborúzni kell az ellen a test ellen, amelynek emlőjén érdekes módon (Norvég Alap ide vagy oda) mégiscsak nagyra nő saját dicsőségünk, és hogy ebben a háborúban az egyetlen védelmező, mentsvár csak a Fidesz lehet.

Igen, a Fideszt Brüsszelbe vezető fránya akácos út már csak ilyen. Jobbról és balról egyaránt szolidan ki van kövezve. Fantomkérdésekkel, kreált konfliktusokkal, láthatatlan démonokkal. Ezeknek oltárán a Brüsszeltől nagyon távol élő magyar ember valódi problémáit nyugodt lelkiismerettel fel lehet áldozni és eredményesen hallgatni róluk. Úgysem ért a szerencsétlen semmit ebből az egész hisztériából. Nem igaz. Mert ha támadják, megvédi magát. Bár gondolkodásra egyre képtelenebb kényelmében sokkal jobban szereti, ha megvédik. Ki más? Csak a Fidesz. És természetesen Morvai Krisztina.