hacsaknem

Óriási pillanata egy ország (egy nemzet?!) sporttörténelmének, általában vett jelenének és jövőjének, amikor egy kiváló sportolója olimpiai aranyérmet szerez. Nem kevésbé érvényes ez egy olyan országra, mint Magyarország, amelynek európai és világviszonylatú megítélése elsősorban politikai kultúrája, demokratikus intézményrendszere fejlődési irányának függvénye.

 forrás: www.delmagyar.hu

Kedves barátaim Traian Băsescu menesztésének, avagy államfői tisztsége megtartásának izgalmaiban! Lezárult a maratoni népszavazás, a részvételi arány alakulását tekintve mindenképpen izgalmas helyzet körvonalazódik, nem vagyok meggyőződve róla, hogy az Antonescu-Ponta szoclib páros túl nyugodtan alszik hétfőre virradóra. E sorok írásakor olybá tűnik, érvénytelenre sikeredett a népszavazás, de volt már ilyen, lesz még ilyen. Fogalmam sincs ki miben bízott, de nem is érdekes. Leírtam már, hogy magánemberi, egyszerű állampolgári minőségemben, erdélyi magyarként miért és miként viszonyultam a népszavazáshoz.

Bármennyire nem akartam többet foglalkozni a június 10-i önkormányzati választás utórezgéseinek utórezgéseivel, az erdmagyar sajátosságok okán kénytelen vagyok visszatérni a kérdésre. Soha nem gondoltam volna, hogy az inkább egy becsületes román  választási opciót ennyire szó szerint fogja értelmezni az a romániai magyar alakulat, amely harmadik kisebbségi pártként azért jött létre Erdélyben, hogy megszólítsa azokat, akik távol tartják magukat a közélettől, mivel kiábrándultak a politikai képviseletből, amellyel állítólag gond van.

Ha valaki elfelejtette volna, szívesen felelevenítem az unalomig hangoztatott rigmusokat: az Erdélyi Magyar Néppárt olyan tagokból áll, akik magyarságukat büszkén vállalják, nem ijednek meg a munkától, nem utolsó sorban fiatalok és fiatalosan gondolkodnak valamint nem „tenyésztett politikusok”. Az EMNP jelöltjei nem utolsó sorban olyan emberek, akik akár „a saját kárukra is tenni fognak a közösségért.”(!!!) Az ilyen és ehhez hasonló demagóg és populista  sallangokba csomagolt választási kampány után, miután kiderült, hogy mennyire vevő az erdélyi magyarság a nemzeti kínálatra, ezekben a napokban, órákban alakulnak meg Erdély-szerte a helyi és megyei tanácsok. Sok helyütt  a nagy magyar-magyar, állítólag szavazás-ösztönző versengés eredményeként, sok év után először nincs magyar polgármester, alpolgármester, vagy megyei tanács elnök. Ezzel együtt, és éppen ezért az interetnikus térségekben alapvetően cél, hogy a megfogyatkozott magyar képviselet valamilyen módon mégis alkupozícióba kerülhessen, és az elkövetkezendő négy év vonatkozásában, előnyös, érdekérvényesítésre alkalmas szövetségeket kössön.

Ezelőtt tíz nappal,  a romániai helyhatósági választások napján facebook oldalamon ezt írtam: Le vagyok sújtva attól, hogy Kolozsváron, 2012-ben még valakit megverhetnek azért, mert magyarul beszél. A legsötétebb Funar-korszakot érzem életre kelni e nagyon sok esetben mocskos választási kampány kontextusában. A románok mindenhol tömött sorokban várják, hogy szavazhassanak. Kedves magyar barátaim, ismerőseim! A vadmagyarkodás helyett szerintem menjünk el szavazni, még mindig nem késő! Ha nem tesszük, semmibe nem lesz beleszólásunk négy évig!

Megszólalásom apropója egy olyan hír volt, amely akkor néhány perc alatt körbejárta a kárpát-medencei világhálót: történt ugyanis, hogy a választás napján azért bántalmaztak egy lányt Kolozsvár főterén, mert magyarul beszélt telefonon. Egy magyar lányt. Önmagában az esetet elszigeteltnek is tekinthetjük, és örülhetünk, hogy nem általános jelenségről van szó. Mondhatnánk azt, hogy a nem létező romániai magyarellenességtől teljesen függetlenül két román fiatalember egyéni frusztrációja került nyilvánosságra egy erőszakos cselekedet által. Mondhatnánk. 

Azt hiszem, szerencsésnek mondhatja magát az a nemzet, amelynek vannak olyan jeles személyiségei, akik időről időre eszébe juttatják: milyen is valójában ez a társadalom, és melyek azok a normák, amelyek a normalitás-deviancia kétpólusú rendszerének adott pontján, létét definiálni képesek.  Az a nemzet, amely egyébként hajlamos a szürke hétköznapok monotóniájának részeként értelmezni, következésképpen meg se hallani a büdöszsidózásra rímelő szélsőjobb füttyszavakat. Mindenek dacára szerencsés lehet az a nemzet, amelynek életében, nem mellesleg Kövér Lászlók, Szőcs Gézák vagy Vona Gáborok – történelmi perspektívában is – szánalmas és elítélendő közéleti szereplésének idején, Elie Wieselek is véleményt formálhatnak.  Függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek.

A minap megkíséreltem néhány ránézésre is nyilvánvaló tanulságát összefoglalni a romániai helyhatósági választásoknak, rámutatva arra, hogy bármelyik feléről is szemlélődünk a szerteágazó rommagyar politikai ajánlat barikádjának, semmi okunk megnyugodni, hátradőlni.  Most - a választási eredmények némely értékeléséből kiolvashatóan - az új magyar egység fölöttébb lehetetlen és nevetséges voltáról fogok értekezni.

Erdélyi magyar szempontból bárki is szeretné saját sikereként elkönyvelni a választási eredményeket, tanúsítson visszafogott józanságot: Maros, Szatmár, Bihar korábban konszolidált magyar érdekképviselete meginogni látszik. Sőt, amíg azon fáradoztunk, hogy létrehozzuk az újabb és újabb magyar zsebpártocskákat, a Dan Diaconescu-féle szennypárt lazán elfoglalta a korábban magyarokat megillető önkormányzati képviselői székek némelyikét.

Amint előrelátták oly sokan, vége lett a romániai választási kampánynak, sőt, immár eredményekről is beszélhetünk. Gondoltam, megvárom amíg mindenki belenyilatkozik a világba, értékel és levonja a messzemenő következtetéseket. Ez az idő arra is jó volt, hogy megpróbáljam ne zsigerből értékelni az értékelő szónoklatokat, hanem sokkal inkább az ehhez szükséges cinikus mosollyal. Merthogy az utórezgések, a különféle bele- és mellémagyarázások tekintetében cinikusan bravúrosat alakítottak  azok, akiknek még mindig nem jutott el az agyukig: ami nem megy, azt kár erőltetni. A frusztrációra épített önjelölt státus és a fajmagyar retorika nem ekvivalens a választási sikerrel.