hacsaknem

Kedves barátaim a kampányok csendjében! Most, amikor már valóban csak órák maradtak a végéig (és egyben a kezdetéig valami teljesen másnak) minden pillanat újabb és újabb adalékkal szolgál az elmúlt viharos négy héttel kapcsolatos végső, teljes kép kialakításához, és a számtalan konzekvencia levonásához.

Sokminden van, amit ebből a kampányban nemhogy érteni, de követni sem tudtam, de ami kis erdmagyar közösségünk elkövetkező években körvonalazódó sorsáról nem kevés dolgot sejtet. Miként pártatlansága és objektivitása okán kedvenc napilapom is írja, a lényeg: eddig soha nem tapasztalt „testvérharcnak” volt tanúja az erdélyi magyarság az önkormányzati választást megelőző kampányban: az 1989-es rendszerváltás óta először fordul elő, hogy három magyar politikai alakulat pályázik vasárnap a magyar voksokra.

Nagyon örülök annak, hogy ma már június 6-a van, és szerencsére hamarosan véget ér ez a kampány. Vasárnap majd elmondhatom, hogy életem legvisszataszítóbb, egyben legkiábrándítóbb kampányán vagyok túl, amelyben a nagyon kevés jó dolog között egyetlen igazán örömre okot adó tényező van: hogy vége. Június 11-én új fejezet kezdődik, le lehet majd vonni az aktuális konzekvenciákat, és – ha lesznek egész emberek ehhez – vállalni kell a felelősséget az okozatokért.

Addig is van néhány el nem hanyagolható tanulsága a 2012 évi romániai helyhatósági választási kampánynak, amellyel az utolsó száz méteren, az urnák elé járulás és a voksolás pillanatának magányát megelőzően talán érdemes lenne minél több felelős magyar embernek szembesítenie önmagát.  Az idei év elhozta azt  a páratlan – anyaországi segédlettel folyamatosan update-elt - nemzetpolitikai sikermozzanatot, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt képviselőinek és jelöltjeinek személyében magyar emberek magyar emberektől féltik és akarják megvédeni saját jövőjüket.

A blogírás hiányában eltelt napok távolról sem azt jelentik, hogy nem zajlik a meccs a romániai szavazatokért. Ami engem e tekintetben foglalkoztat, az természetesen a romániai magyarok szavazási kedvét rontó/javító (?) aktuális helyzetkép, tizenaligegynéhány nappal az eredményhirdetés előtt. Mindeközben természetesen, ha akarom, ha nem, mindenhonnan szembejön az a  politikai szenny, amelyet csak azért nem nevezek ciánnak, mert már lelőtték előttem a poént, így egyáltalán nem volna eredeti, ha számra, vagy billentyűzetemre venném a kifejezést.

Pascal-i értelemben gondolkodó lénynek tartom magam, és valószínűsítem, hogy sokan vannak még rajtam kívül Erdélyben olyanok, akiknek empirikus percepcióit a racionalitás szűrője alakítja.  Amely erdmagyar szűrőn kétféle választási üzenet jön (megy?) át mostanság.

Nem éppen hálás feladat a fotelban hátradőlve végignézni a romániai helyhatósági választási kampány eseményeit. Nekem nem egészen sikerült eddig, de folyamatosan próbálkozom. Addig is, e mostani bejegyzésben  szemléltetni kívánok egy jelenséget, amelynek megítélését - mint mindig - a nyájas olvasó józan ítélőképességére bíznám. Vajon minden az, aminek látszik? Lehet kétnaponta ellentmondó nyilatkozatok formájában hitelesnek lenni? Lehet szajkózni még mindig az összefogást, miközben minden a megosztásra, elhatárolódásra utal? Partnerünk lehet valaha az, akit folyamatosan szidalmazunk és igazságosan-igazságtalanul, de leginkább megállás nélkül bírálunk? 

Soha nem titkoltam mit gondolok Magyarország kormányának nemzetpolitikai stratégiájáról, elképzeléseiről, konkrét cselekvési irányáról. Ezen belül arra is rávilágítottam már, hogy a kedvencem e tekintetben Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár. Tény, hogy mikor legutóbb explicit módon foglalkoztam becses személyével még valószínűtlenül távolinak tűnt a június 10-i romániai helyhatósági választás. Azóta azonban Erdélyben gőzerővel folyik a kampány, amelynek 1990 óta először - és egyáltalán nem véletlenül - a magyar-magyar összecsapás kimenetele képezi a legnagyobb tétjét.

Egy családját és beosztottjait rendszeresen megalázó vezető. Egy csalfa férj, aki felesége és gyermekei életét is alárendeli saját politikai karrierjének. Egyházi vezető és politikus, aki finoman szólva is nagyvonalúan bánik a közpénzekkel. Ilyen kép rajzolódik ki abból a botránygyanús dokumentumkötetből, amelynek főszereplője: Tőkés László.

Mint az idézetből is látszik, kivételesen nem én rágalmazom ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel, igékkel, szókapcsolatokkal minden idők egyik legnagyobb erdélyi magyarját, a Ceausescu rezsim által állítólag meghurcolt fényt az éjszakában, a hitélet és a politika egyáltalán nem kifogásolhatatlan összemosásának kortárs zsenijét.

Mármint a romániai fordulat aggasztja Zsoltit. Németh Zsoltit. Tudják, kedves jó magyar emberek az anyaország határain innen és túl, az a fordulat, amelynek nyomán az éppen regnáló  román kormány megbukott és egy másik került a helyére. Amely fordulat, mint tudjuk, kéjes gyönyörűséggel töltötte el azokat, akiknek a szótárában a szájhősség és a munka között egyenlőségjel húzódik. Namármost Németh Zsótti, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára „a Erdélybe” látogatott, és első dolga volt megállapítani, hogy éleződik a feszültség Magyarország és Románia között. 

Az a helyzet, hogy 32 nap maradt még a romániai helyhatósági választásokig. Hogy csak péntektől kezdődik hivatalosan a kampány, az senkit nem akadályoz meg abban, hogy már most nyomja, ahol tudja, ahol nem, a sódert. Politikamentesen természetesen. Konkrétan engem a Kolozsvári Magyar Napok idei terve kapcsán megjelent híradás gondolkodtatott el azon, (ha még szükség volt rá) hogy mennyire lesüllyedt némely embertársam a majdhogynem gerinctelen, csúszómászók kategóriájába.

A tudatos csúsztatásokon alapuló politikainak szánt diskurzust már megszokhattuk az Erdélyi Magyar Néppárttól. Hogy mennyire nehéz mégis megszokni, azt a cím látszólagos trivialitása is tükrözi. Kampány idején, 35 nappal a mindent eldöntő önkormányzati választások előtt, fokozottan és hatványozottan előtérbe kerül ez a stratégia. Egyetlen „apró” gond van ezzel: a társadalom  - ezen belül a rommagyar tásadalom - napi politikával együtt nem élése okozta „tájékozatlanságával” él vissza aljas módon ez az alakulat. És nagyjából semmi nem tartja vissza attól, hogy valótlanságokat, demokráciaféltésnek beállított, logikai bukfencektől hemzsegő, frusztrált csodálkozás- és megdöbbenésfoszlányokat csempésszen a jóhiszemű magyar emberek sivárnak feltételezett életébe. Érdemes továbbra is megfigyelni, hogy szó nincsen soha a megoldandó feladatok érdekében vállalt cselekvési programról, pusztán az elvi csatározás, a homályos és dagályos, elnagyolt szimbólumok, és a mindenkori magyar dráma elemeinek csatasorba állítása a cél.

Nem tartozom azok közé, akik a Székely himnuszt a világörökség részének tartanák, vagy krokodil könnyeket hullatnának a meghatottságtól, amikor felcsendül Csaba királyfi. Ettől függetlenül, oly sokszor leballiberális-posztkommunistázott „rossz” magyarként mindenképpen fontosnak tartom elgondolkodni a kérdésen. Mármint azon a kérdésen, hogy az LMP képviselői miért nem voltak hajlandóak énekelni a „programba hekkelt irredenta műdalt” Áder János ünnepi beiktatásán. Szerencsére már eltelt egy-két nap azóta, hogy a megfelelő indulatok körbehullámozták a huzatos Kárpát-medencét, így aztán most hátradőlve, nyugodtan elmélkedhetünk a jelzésértekek és tanulságok fölött.