Azt hiszem, szerencsésnek mondhatja magát az a nemzet, amelynek vannak olyan jeles személyiségei, akik időről időre eszébe juttatják: milyen is valójában ez a társadalom, és melyek azok a normák, amelyek a normalitás-deviancia kétpólusú rendszerének adott pontján, létét definiálni képesek. Az a nemzet, amely egyébként hajlamos a szürke hétköznapok monotóniájának részeként értelmezni, következésképpen meg se hallani a büdöszsidózásra rímelő szélsőjobb füttyszavakat. Mindenek dacára szerencsés lehet az a nemzet, amelynek életében, nem mellesleg Kövér Lászlók, Szőcs Gézák vagy Vona Gáborok – történelmi perspektívában is – szánalmas és elítélendő közéleti szereplésének idején, Elie Wieselek is véleményt formálhatnak. Függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszélnek.
Egy olyan világban, amelyben a szellemi termék ellopása lassan normává, kötelező érvényű társadalmi elvárássá növi ki magát, ahol bukott politikusoknak szobrot állítanak, vagy köztereket neveznek el róluk, ahol háborús bűnösök giccsbe hajló, irodalminak titulált műveit kötelező tananyagként definiálják, ahol a jó magyar és rossz magyar címkék lassan a közbeszéd megszokott vonatkoztatási pontjai lesznek, egy magyar származású Nobel-díjas író úgy érzi, nem szeretne mindebben részt venni.
Erdélyi magyarként én büszke vagyok arra, hogy Elie Wiesel Máramarosszigeten született, és amellett, hogy megjárta a hadak útját, túlélte a Holokausztot – tetszik egyeseknek vagy sem - világszerte erkölcsi tekintélyként tisztelik. Nem ettől lesz magyar, mint ahogy román sem lesz, hiszen bármely nemzet is szeretné kisajátítani magának, - a gyengébbek kedvéért mondom - "csupán" egy világszerte elismert Béke-Nobel-díjas író. Ennyi. Akiről köztudott, hogy nem tartja magát magyarnak, de aki gyerekként rajongott a magyar kultúráráért. Aki teljesen mindegy, hogy franciául, angolul vagy héberül ír, az emberi jogok mindenki számára érthető univerzális nyelvén szólal meg. Ez az a nyelv, amelyet Kövér László vagy Szőcs Géza elég nehézkesen ért, és a szájról olvasás sem igazán működik esetükben.
Ez nem az a nyelv, amelyen jobbközép (szélsőjobb?) színpadokról érdemrendeket szokás kiosztani, vagy amelyen antiszemita és rasszista fröcsögések kíséretében címkézzük fel és meg azokat, akik nem olyanok, mint mi vagyunk. A különböző fórumokon „jó magyar” szokás szerint dühödten vagdalkozó és rágalmazó zsidógyalázók és Elie Wiesel között nem elsősőrban a hatvannál több alkotásban ragadható meg a különbség. A világszintű elismerés arról az öndefinícióról is szól, hogy elsősorban ember vagyok, és csak másodsorban vagyok magyar, zsidó, román, angol vagy francia. (Az is mellékes, hogy Nyirő és Wass Albert-szerű másodrangú műveket olvasott-e egyáltalán.)
Tény, hogy egy olyan világban, ahol egy Radnóti Miklósról elnevezett művelődési házban Nyirő József-estet lehet tartani, az Elie Wiesel-féle figyelmeztető kiáltásokra nagyon nagy szükségünk van. Egy olyan Kárpát-medencében, ahol az anyaország a jónak tartott magyaroknak pénzt és erkölcsi támogatást nyújt a rossz magyarok egységének megbontása érdekében, ahol szavazatokért kilóra megveszik a határon túli magyar embereket, ott nem elég összevont szemöldökkel a messzi jövőt kémlelni, hogy majdcsak lesz valahogy.
Ha rendelkeznék a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével, most én is visszaadnám. Tekintettel arra, hogy nem érdemeltem ki ilyet, most nem tudok mit visszaadni. Azonban amit megtehetek, az az, hogy a magam módján, Elie Wieselhez hasonlóan én is megpróbálok figyelmeztetni. Arra, hogy a nemzeti-kereszténynek kikiáltott sűrű köd mögött a jelenlegi teljhatalmú magyar kormány olyan mentális és morális gátakat szakított át, amelyeknek újjáépítéséhez egy emberöltő is kevésnek fog bizonyulni. Mert nemzetben és hazában gondolkodni nem azt jelenti, hogy Horthy- és Szálasi-féle fasiszta ideológusok előtt tisztelegni kell, hogy népírtó figurákat rehabilitálva tisztára akarjuk mosni nem éppen makulátlan magyar történelmünket.
Elie Wiesel lemond egy rangos állami kitüntetésről. Ez egy pillanatkép egy diagnózis-fotó Magyarország mai állapotairól, egyben jelzés a határon túlra is. A többi mellett Elie Wiesel tiltakozik az ellen, hogy Wass Albert művei - a nemzeti alaptanterv részeként - kötelező tananyaggá váljanak. Pontosan azért, mert tudja mire megy ki a Fidesz-féle szociopata, elvtelen politikai kalandorok terve. A gyűlölködés legnagyobb gátja éppen az oktatás lehet, ezért kell kisajátítani, átalakítani. Ily módon nem csupán a jelenben vihető véghez a hőn áhított, agymosó mentális-szellemi rombolás, hanem a jövő nemzedékek megmérgezése is lehetséges: a Fidesz-Jobbik cinkos kacsintásának árnyékában. Mert ugye fogy a Fidesz hátország, pótolni kell a szélsőjobbal: restauráljuk a Horthy-érát, Nyirőt, Szálasi ideológusát kiáltsuk ki hazafinak, és temessük újra a Magyar Országgyűlés elnökének apai vigyázó tekintete kíséretében, vagy ne, de mindenképpen méltassuk sokadrangú politikai és írói munkásságát, amit jól megfontoltan válasszunk szét egy mesterien megkomponált verbális gyöngyszemmel. Mi a fene, Hitler is festegetett, mi bajunk lehet?
Komolyra fordítva, összegezve: a nemzeti együttműködés rendszerében Elie Wiesel hangja lényegében egy gyászos mérföldkő. Ha ezt a hangot képtelenek leszünk meghallani, azt hiszem Magyarország elszigetelődéséhez, a jóérzés és erkölcsi tartás, valamint a demokrácia felszámolásához a magunk módján mi is hozzájárulunk. Nagyszerű lépésnek tartom pont ezért, hogy Wiesel visszaküldte kitüntetését: talán még van remény az ébredező szélsőségesek megfékezésére, főleg ha a világ humanista, demokratikus közvéleménye is fontosnak tartja majd hozzászólni a kérdéshez.
