Ezelőtt tíz nappal,  a romániai helyhatósági választások napján facebook oldalamon ezt írtam: Le vagyok sújtva attól, hogy Kolozsváron, 2012-ben még valakit megverhetnek azért, mert magyarul beszél. A legsötétebb Funar-korszakot érzem életre kelni e nagyon sok esetben mocskos választási kampány kontextusában. A románok mindenhol tömött sorokban várják, hogy szavazhassanak. Kedves magyar barátaim, ismerőseim! A vadmagyarkodás helyett szerintem menjünk el szavazni, még mindig nem késő! Ha nem tesszük, semmibe nem lesz beleszólásunk négy évig!

Megszólalásom apropója egy olyan hír volt, amely akkor néhány perc alatt körbejárta a kárpát-medencei világhálót: történt ugyanis, hogy a választás napján azért bántalmaztak egy lányt Kolozsvár főterén, mert magyarul beszélt telefonon. Egy magyar lányt. Önmagában az esetet elszigeteltnek is tekinthetjük, és örülhetünk, hogy nem általános jelenségről van szó. Mondhatnánk azt, hogy a nem létező romániai magyarellenességtől teljesen függetlenül két román fiatalember egyéni frusztrációja került nyilvánosságra egy erőszakos cselekedet által. Mondhatnánk. 

Bármennyire is hihetetlen, ma egy hasonló esetről értesültem, amely szintén Kolozsváron, Erdély szimbolikus, multikulturálisnak hitt fővárosában történt: két magyar lányt érte verbális inzultus azért, mert egy tömegközlekedési eszközön egymással magyarul beszéltek. Sőt, hogy teljes legyen a kép, egyiküket le is köpte a magyar nyelv hallatára indulatba jött büszke román.

Bizonyára teljesen véletlenül pont ma, Tőkés László EP-képviselő - tőle egyébként teljesen megszokott - zavaros kommünikét adott ki „az aggasztó méreteket öltött romániai magyarellenesség ügyében”, amelyben arról értekezik, hogy a legutóbbi kormányváltás, majd a helyhatósági választások nyomán posztkommunista visszarendeződés következett be, amelynek az erdélyi magyarok a kárvallottjai.

Ennek a magasröptű, kommunista-típusú egypárti logikától, pártos előítéletektől, posztkommunista országlástól hangos állásfoglalásnak az előzménye egyébként az, hogy a Tabajdi Csaba EP-képviselő társelnökletével működő Nemzeti Kisebbségügyi Intergroup 2012. június 14-i ülésén Winkler Gyula és Sógor Csaba RMDSZ-es EP képviselők kezdeményezésére megvitatta a romániai magyar nemzeti közösség helyzetét. Tőkés erre reagált e megkésett, sokfele ujjal mutogató nyilatkozattal, amelynek elgondolkodtató vezérmotívuma: Tabajdi Csaba „a Fidesz erdélyi tevékenységének, a Nyírő-újratemetés ügyének, vagy Kövér László erdélyi kampánykörútjának” az emlegetésével próbálja relativizálni a nacionalista román kormányzat felelősségét. Tőkés ex-pispek úr így érvel: a szocialista kisebbségpolitikus csak azt felejti el kimondani, hogy a magyarellenességben jeleskedő Szociálliberális Szövetség (USL) vezető politikai ereje nem más, mint a román Szociáldemokrata Párt (PSD), az MSZP testvérpártja, a Hannes Swoboda vezette szocialista EP-frakció pártcsaládjának tagja.

Jó lenne, ha valaki szólna Tőkés EP-képviselő úrnak: ő csupáncsak azt felejti el kimondani, hogy a – helyhatósági választások hevében - magyarellenességben kétségtelenül jeleskedő USL kormány történetesen azt a Demokrata-Liberális Pártból (PD-L) illetve RMDSZ-ből álló koalíciós kormányt váltotta, amely a tanügyi törvényt, a MOGYE magyar karainak beindítását jóváhagyta, vagy éppen akkreditálta a Sapientia Erdélyi Tudományegyetemet. És amelynek bukását, ha nem tévedek, akkoriban hangosan ünnepelték Tőkés táborában. Bármennyire is fonáknak és cinikusnak tartom, lényegében értékelem, hogy az akkori örömmámor most hirtelen aggodalomba csapott át. Sőt fantasztikusnak érzem, hogy megszületett a felismerés: fölösleges földhöz csapkodni magunkat csak azért, mert egyetlen igazi politikai ellenfelünk, „bukott”, hiszen ennél jóval komolyabb következményei lehetnek és vannak egy ilyen váltásnak.

Azonban ami ennél fontosabb: én a világért sem szeretném relativizálni a regnáló román kormány felelősségét abban, hogy ma Kolozsvár utcáitól és buszaitól a kormányzati döntések szintjéig igenis jelen van egy explicit magyarellenes (nacionalista) irányvonal.  Amely a verbális megnyilatkozásoktól, diszkriminatív döntéseken át a testi bántalmazásig terjedő skálán elvben bárhol tetten érhető lehet. Határozottan elutasítom azonban, hogy a Fidesz erdélyi tevékenységét, a Nyirő újratemetést vagy Kövér László – és most hadd ne soroljam a többi, hozzá hasonló anyaországi jóakaró nevét, akiket egyébként itt említettem – erdélyi kampánykörútját bagatellizálni akarja bárki is ebben a kontextusban.

Tény és való, hogy a Fidesz két éves nemzetpolitikai stratégiája a pártoskodó, megosztó propagandán és a hangzatos cselekvési tervek megszellőztetésén túl semmi másban nem merült ki. Tény, hogy nemzetpolitikánk nagyasszonya, Répás Zsuzsanna szerint a magyar állam feladata, hogy a külhoni magyar közösségekkel együttműködésben elérje, mindenki tökéletesen elsajátíthassa anyanyelvét, azt félelem nélkül használhassa, és ne kelljen feladnia. Azt gondolom, hogy Répásék nagyszerű elképzelései ellenére, minden, amit hatalomra jutásuk óta tesznek, nem más, mint önkényes erőpolitizálás, amely szelektíven és preferenciálisan áll ki a határon túli magyarság egyes szereplői mellett, és egyszerűen nem óhajt tudomást szerezni a másik, egyáltalán nem elhanyagolható oldalról. (Óriási teljesítmény e tekintetben, hogy tíz nappal a romániai helyhatósági választások után egyetlen hivatalos állásfoglalást – hogy ne mondjam: keserédes gratulációt – nem láttam sehol, amelyben az erdélyi magyarok bizalmával felruházott „rossz magyar” párt eredményeit elismerték volna. Még akkor is, ha a választási kampány ideje alatt felvonultatott, nemzeti propagandát nyomató nehéztüzérség történetesen választási értelemben a vesztes oldal mellett állt. Ez a diplomácia és az anyaországi gondoskodás látszatának  kötelező minimuma lehetett volna.)

Nem tudom, Kövér Lászlót, Répás Zsuzsannát vagy éppen Tőkés Lászlót  köpték-e már szembe valahol a világon azért, mert anyanyelvüket használták? Nem tudom, hogy legalább hírből tudják-e milyen volt a hírhedt nagyromániás Gheorghe Funar piros-sárga-kék városában 12 évig magyarnak lenni? És azt sem tudom, lökték-e már falnak őket azért, mert magyarul válaszoltak telefonjukra?

Amit tudok viszont – leírtam nem egyszer - az az, hogy a mesterséges megosztottság betegségében szenvedő erdélyi magyar közösség szempontjából ezek az anyaországi látogatások páratlan „szolgálatot” tettek a románokkal való közösségi együttélés mikéntjének is. Tény és való, hogy a Tőkés által is emlegetett román nacionalisták keresve sem találhattak volna jobb kollaboránst a választási kampány címén Erdélybe látogató, újratemetéseket szorgalmazó, vagy kampányszínpadokon rögmagyarkodó anyaországi politikusok személyében ahhoz, hogy az itt élő kisebbségre a kollektív ellenségképet kivetítsék, és mintegy zárójelbe tehetőként megpróbálják kirekeszteni a romániai politikai és közéletből. Vagy esetenként erdélyi nagyvárosok köztereiről, és tömegszállítási eszközeiről.

Kövérék, Répásék, Tőkésék (azaz a gyengébbek) kedvéért megismétlem: a románok (a kormánnyal az élen) visszavágnak a trianonozásért, a nagy magyar Kárpát-medencéért, szélsőségesen elvakult politikáért. Gyűlöletért, uszításért nekik sem kell a szomszédba menniük. És amint a fenti ábra is mutatja, az erdélyi magyarok megfizetnek eme őrült kalandorpolitika miatt: jogvesztéssel, kirekesztéssel, mindennapi, akár mesterségesen kreált súrlódásokkal is.

Éppen ezért arra bíztatnám e nagyszerű politikusokat: ne várják meg, amíg őket is szembeköpik az utcán jövő-menő frusztrált emberek! Fogják fel, hogy a szélsőséges eszméknek és megnyilvánulásoknak nincsen nemzetisége: a román és magyar elvakult nacionalizmust nem kell közös nevezőre hozni, semmi különbség nincs a kettő között. Romboló  hatását tekintve mindkettő egyaránt „hatékony”.