hacsaknem

Szándékosan nem akartam Bayer Zsolt szombaton megjelent írása kapcsán szavakba önteni, mit gondolok én erről a jellemezhetetlen kirohanásról. Amikor viszont egy általam ismert politikai-közéleti szereplő Facebook oldalán szembejött egy idézet ebből az írásból, amely bejegyzés pozitív előjellel illette e súlyos, és valóban mélyen kezelhetetlenné vált társadalmi jelenség Bayer-féle etnikai értelmezését, akkor úgy döntöttem, mégis veszem a bátorságot, és dacára a számos reakciónak, kommentárnak és állásfoglalásnak, megpróbálok még hozzátenni valamit e kérdéshez.

Nem tudom hányan lehetnek közöttünk olyanok – nemre, nemzetiségre, felekezetre, családi állapotra, iskolai végzettségre, vagy éppen ideológiai elkötelezettségre való tekintet nélkül – akiket ha megkérdeznek arról, hogy szeretnének-e hajléktalanokat kerülgetni a lépcsőházukban, határozott igennel válaszolnának. Nem tudom, mennyien vannak azok, akiknek tudomásuk van arról, hogy igenis, ki lehet hagyni egy rádió vagy televízió csatorna fő műsoridős adásából egy hajléktalanokkal foglalkozó összeállítást azért, mert nincsen elég hideg.

Nem tudom, elég hideg van-e most ahhoz, hogy erről a kérdésről gondolkodjunk, de ha csupán a szakma tiltakozását veszem alapul Orbánék brand new nemzeti konzultációjával kapcsolatban, amely elvben e “fertőző betegség” gyógymódjait hivatott megtalálni, akkor mindenképpen időszerű a felvetés. Ha ehhez hozzávesszük a lefele irányuló társadalmi mobilitás következményeként egyre növekvő társadalmi kategória – tetszik-nem tetszik alapon szerveződő - megkerülhetetlenségének tényét, akkor megintcsak megér egy kisebb fajta misét a történet.

Gondolkodás nélkül kijelenthetjük, hogy az ügynök kérdés a világ eme kelet-közép-európai felén, a Kárpát-medence huzatos karéjába foglaltan, soha véget nem érő történetként magasodik még mindig túl törékeny demokráciánk feje fölé. Sokan sokszor megpróbálkoztak, napjainkig próbálkoznak szembenézni egy olyan kérdéssel, amellyel több mint húsz év alatt talán még egyszer sem sikerült senkinek. Részigazságok, majdnem leleplezések, az egyetemes igazságszolgáltatásra törő végtelenített kísérletek és kutatások dacára, újra meg újra rá kellett jönnünk: távol állunk attól, hogy megoldottnak és lezártnak tekinthessük a  múltat.

Igy az év utolsó napjaihoz érve, igen divatos műfajjá vált az évértékelés, amely újabb lehetőséget biztosít különböző felelősnek vélt (szak)politikusoknak, úgy értem népvezéreknek arra, hogy idei tevékenységükről, megfogalmazott céljaikhoz mért eredményeikről sajtóeseményt kreálva arról győzködjenek: sínen vagyunk. Olybá tűnik, hogy a józsefattilai értelemben vett számvetés-versekkel ellentétben, itt kicsit másról van szó. De ha már közel egy éve próbálom a pusztába kiáltott szó kategóriájának határait feszegetve, ki és elmondani mi fáj, és hogy én miért nem így képzeltem a rendet, helyénvalónak érzek egy különbejáratú számvetést azzal kapcsolatban, amit kárpát-medencei léptékű nemzetpolitikai egetvetrésnek próbál definiálni a jelenlegi anyaországi vezetés, és amiről – nem elsősorban csakazértis alapon – nekem teljesen más véleményem van, mint a fent nevezetteknek.

Bármelyikünknél jobban kizárólag szeretett anyaországom szeretett miniszterelnöke képes e két tényező kapcsolatáról érdemben elmélkedni. És ha már úgyis róla van szó, még egy utolsó fejcsóválás részemről belefér ebbe a prekarácsonyi állapotba, ugyanis a világvége eljövetelével kapcsolatos félelmeimet nem igazolta a maja bölcsesség: kénytelen voltam beérni Marilyn Manson – Eustach-féle kürtömet simogató – zenének álcázott hörgésével. Erre szerintem tökéletesen rímel az a vérlázító, öntelt elégedettség, amellyel Orbán Viktor vasárnap fejében a közszolgálati rádió hanghullámain szólt hozzánk és megállapította, hogy hátradőlhetünk, minden sínen van és különben is, rock and roll.

Halvány fogalmam nem volt a mai napig, ki az a Stoffán György, és egyáltalán nem örülök annak, hogy erre a rejtélyre néhány órája fény derült. Mielőtt szegénységi bizonyítványnak akarná bárki is kikiáltani eme hiányosságomat, ajánlom figyelmébe e nemes államférfiú nemrégiben fogant – nyílt levelet helyettesíteni hivatott – állásfoglalását az ostoba taknyosokról. 

Azokról az egyetemistákról, akik a felsőoktatási tandíj és a keretszámok elleni – szerdára általánossá meghirdetett - tiltakozó akciójukkal kívánják felhívni Rózsikák, Balogok és Viktorok figyelmét arra, hogy marhára nincs rendben az, ami ma Magyarországon az oktatási rendszerrel történik.

A mai nap híre számomra: a Fidesz kormány döntött a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt kirakat-pályázat ügyében, a papírforma bejött, az intézmény új igazgatója Vidnyánszky Attila lett. Azok közé tartozom, akik - bár valószínűleg sokan gondolhatják úgy, a határon túli távolság talán nem jogosítana fel arra, hogy ebben a kérdésben érdemi véleményt mondhassak – Alföldi Róbertet szerették volna az állítólagos nemzet állítólagos színháza élén tudni július 1 után is. Azok közé tartozom, akik szerény eszközeik révén – akárcsak egy Facebook csoporthoz való csatlakozás által is – eszmeileg, emberileg, kultúrafogyasztói minőségükben, támogatták ezt a dolgot.

Vasárnap este, a választások eredményeit ismertető exit poll-ok, és a legelső reagálások tudomásul vétele után ezt írtam Facebook oldalamon: „Szánalmas, olcsó, dühítő: a rossz időjárás és az RMDSZ demobilizált az EMNP szerint. Már megint sehol egy önkritikát gyakorló, normális állásfoglalás. Hab a tortán: Tőkés örül a magyar képviselet megmaradásának. Ez a cinizmus engem végképp meghalad. Csalódott vagyok, és egyetértek Antal Árpival: két büdös nagy pofont adnék az egész bandának.”

Szerintem nálam jobban kevesen várták ennek a kampánycsendnek a beálltát. Főleg azért gyúrtam már nagyon erre jótékonynak vélt csendre, mert meggyőződésem, hogy amit nem épít kitartó munkával az ember, a jelölt, a politikus, a párt, a szervezet, két urnák elé szólítás között, azt négy hét alatt aligha lehet eladni. Bármennyire hangosan is szól a propagandagépezet. A számvetés adventi csendjét nyilvánvalóan megtörik az internetes felületeken továbbfolytatott utolsó utáni próbálkozások arra, hogy jól irányzott virtuális jobb és bal horgokkal még egy utolsó csapást mérjünk politikai ellenfelünkre. Ami négy hét alatt nem jött össze, arra még talán egy nagyon utolsó esélyt kapunk emígyen.

Végérvényesen megcsömörlöttem ettől az autonómiázós, szűzmáriázós, téglaporos mellű, alternatívát kínáló nemzeti oldaltól. Elegem van a mondvacsinált hősökből, a mártírokból és az áldozatokból. Az aggodalmaskodókból, akik azt mondják, hogy félelemre nem lehet jövőt építeni, de akik állandóan nemzettársaiktól féltik az erdélyi magyarokat. Azokból, akiknek semmi sem túl drága ahhoz, hogy keresztbe tegyenek azoknak, akikkel a történelem hajnalán egy csapatban játszottak. Azokból, akik évekig jól megéltek és ma is jól élnek abból, amit most úton útfélen szembeköpnek.