Igy az év utolsó napjaihoz érve, igen divatos műfajjá vált az évértékelés, amely újabb lehetőséget biztosít különböző felelősnek vélt (szak)politikusoknak, úgy értem népvezéreknek arra, hogy idei tevékenységükről, megfogalmazott céljaikhoz mért eredményeikről sajtóeseményt kreálva arról győzködjenek: sínen vagyunk. Olybá tűnik, hogy a józsefattilai értelemben vett számvetés-versekkel ellentétben, itt kicsit másról van szó. De ha már közel egy éve próbálom a pusztába kiáltott szó kategóriájának határait feszegetve, ki és elmondani mi fáj, és hogy én miért nem így képzeltem a rendet, helyénvalónak érzek egy különbejáratú számvetést azzal kapcsolatban, amit kárpát-medencei léptékű nemzetpolitikai egetvetrésnek próbál definiálni a jelenlegi anyaországi vezetés, és amiről – nem elsősorban csakazértis alapon – nekem teljesen más véleményem van, mint a fent nevezetteknek.

A karácsonyi töltöttkáposzta ízének emlékével a számban olvastam a minap, hogy Németh Zsolt szerint 2012-ben komoly eredményeket ért el a kormány nemzetpolitikai síkon: konszolidálódott, előrébb léptünk, folytatódhat, egyeztetés keződött, lehetőség nyílik, megoldást találjunk, megannyi csodálatos, elégedettségről tanuskodó igés szószerkezet.

Szerintem az alapvetés a következő: 2012 valamennyi határon túli magyar közösség számára legalábbis elgondolkodtató (a kétségbeesés odébb következik) helyzetet hozott, és ehhez egyértelműen hozzájárult, hogy Szlovákiában, Romániában, Szerbiában és Ukrajnában is választásokkal kecsegtetett ez az esztendő. Ilyennel is, olyannal is. Halvány fogalmam nincs mit kezdjek a nemzetpolitikai eredmények komolyságával, amikor az összes ábra azt mutatja, hogy mindenütt kiszorultak a kormányokból a magyar pártok. Nehogy valaki azt higgye, Zsóttiék nyakába szeretném varrni a jelenlegi határon túli status quo-t, de engedtessék meg, hogy fenntartásaim legyenek expozéjával kapcsolatban, és úgy gondoljam, hogy a magyar kormány verbális nemzeti elköteleződése ellenére nagyon sokat tett azért, hogy az említett magyar közösségek veszítsenek súlyukból, erejükből és még inkább megkerülhetővé váljanak a megfelelő országok többségi vezetései számára.  Vegyük sorra röviden.

Szlovákia. Lehet, hogy komoly nemzetpolitikai sikernek minősül, hogy ma már Orbán Viktor önfeledten pezsgőzik Robert Fico-val,de azért tegyük hozzá: az MKP, a kebelbarát  magyar párt ismért kívül rekedt a törvényhozáson, és a magyar állampolgárság felvétele is még mindig olyan következményeket von maga után, amelyek egyáltalán nem arról tanúskodnak, hogy a szlovák fél komolyan venné Martonyiékat, Némethéket, Orbánékat együttvéve. Arról a legkevésbé sem, hogy felübírálni szándékszik ama szégyen számba menő akcióját, hogy választójogot és állampolgárságot von meg azoktól a szlovákiai magyaroktól, akik a magyar állampolgárság felvétele mellett döntenek. A Híd-Most frontemberének, Bugár Bélának a kegyvesztetté válása a Fidesz szempontjából bizonyára büszkeségre ad okot, engem viszont ismételten arról győz meg: a sokat hangoztatott nemzeti érdek számára bármikor felülírható a kicsinyes, szimpátián és antipátián alapuló politizálással. Ez meg kurvára nem bocsánatos bűn. Mint ahogy az sem, hogy miután sikerült elvetni a kettészakadás magvait, utána kitörő örömmel fogadjuk a Magyar Közösség Pártja és a Híd-Most közötti együttműködést sejtető kisebbségi alapdokumentumot. Torz, cinikus.

Románia. Az önkormányzati és parlamenti választásokon egyaránt nullaegészvalahány százalékon teljesítő Erdélyi Magyar Néppárt, Tőkés László és Orbán Viktor közös nagyot álmodásának legfrissebb terméke Németh szerint nem elhanyagolható politikai tényező. A kegyelem taknyán újra parlamentbe jutott RMDSZ ellenében létrehozott, futtatott, pénzelt és imádattal szeretett lecsópárt indulása a romániai választásokon két dologra volt jó. Egyfelől rámutatott arra, hogy a magyar-magyar verseny sokkal több embert tart távol az urnáktól, mint amennyinek kedvet ad a voksoláshoz, másfelől hogy igenis, bármi áron keresztülvihető a Fidesz akarata,  hogy mindenfajta intő jel ellenére hajlandó kiállni nemzeti ámokfutása mellett, és akkor is a megosztást finanszírozni, amikor minden korábbinál fontosabb lenne az egység. Siralmas példája ez is annak,  hogy kiállunk valami hülyeség mellett, hogy amikor többszörösen kiderül, mekkora hülyeség volt, az ellenkezőjét szajkózhassuk:  jelen esetben a párbeszéd, és együttműködés fontosságát. Nyírő hamvainak nevetséges hurcolászásáról, egy másik ország választási kampányba való tudatos, direkt beavatkozásról, vagy a csángó magyar oktatás lefejezéséről  inkább már nem is beszélek.

Szerbia. Ha Tomislav Nikolic szerb államfő budapesti látogatását sikeresnek lehet nevezni, azaz a temerini fiúk ügyében született feltételes kegyelmet szem előtt tartom, akkor valóban sikeres vonzata ez az anyaországi nyomásgyakorlásnak. Hogy a vajdasági autonómia még áll a lábán, igen bíztató. Hogy a Vajdasági Magyarok Szövetsége eggyel növelni tudta mandátumainak számát, szintén dícséretes. Ha viszont arra gondolok, hogy az 1944-45-ös magyarellenes vérengzések áldozatai előtti főhajtás még mindig egy jövőbe vetített valószínűtlen projekció, akkor mértékkel és tartózkodással érdemes a nemzetpolitikai megvalósítások lajstromát tanulmányozni.

Ukrajna. Valószínűleg szintén a nemzetpolitikai diadal példája, hogy Magyarországot érzékenyen érintette a választókörzetek olyan jellegű megrajzolása, amely nem tette lehetővé a magyar mandátumszerzést.  Úgy tűnik, a sajnálkozással vegyes reménykedés újfent kiváltja a konkrét cselekvést. Jelen esetben a Fidesz bízik abban, hogy visszaáll a magyar többségű beregszászi választókörzet, és akkor moshatja kezeit anélkül, hogy akár egy ujját is mozdítania kellett volna ezért. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az októberi Magyar Állandó értekezlet zárónyilatkozatát az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség nem írta alá, szintén felemásnak érzem a Németh- féle pozitív mérleget.

Összefoglalva: az a helyzet, hogy Németh Zsolt elfelejtette megemlíteni az értékelés során, hogy nemzetpolitikánk bizony nem annyire fényes, mint a Salamoné.  Elfelejtette, hogy az általa és kormánya által közpénzből támogatott pártok a romániai vagy szlovákiai választáson csúnyán leszerepeltek. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy biztos vannak jópáran Magyarországon, akiket fölöttébb frusztrál, hogy az adóforintjaikon létesített és finanszírozott, egyébként – még egyszer mondom - valamennyi választáson alulmaradt szóban forgó lecsópártokat támogatja hőn szeretett kormányuk, akkor szintén hiányos az értékelés. Engem is zavarna, csak azért mondom.

Mert nagyon fasza dolog önkényesen (lehet, hogy rosszul tudom, de pillanatnyilag a támogatások 95 százalékáról 3 személy dönt Budapesten és 5 százalékáról írnak ki nyílt pályázatot) és nagylelkűen osztogatni a pénzeket a határon túlra, miközben  hazafele a megszorítások elkerülhetetlenségéről értekezünk.  Semmi másra nem jó mindez, mint lövészárkokat mélyíteni a Trianon örökségét mindmáig kitartóan cipelő anyaországi és határon túli magyar közösségek között.

Ilyen értelemben a best of nemzetpolitika 2012 számomra akkor is a Nemzetstratégiai Intézet létrehozása, és e tekintetben nem tűrök ellentmondást. Igen, igen, igen. Lehet bagatellizálni egy már működő, komoly intézményt (Nemzetpolitikai Kutatóintézet), és lehet nevetségessé tenni egy olyan ügyet, amely egyébként a kárpát-medencei  magyar megmaradás szempontjából létkérdés. Lehet olyannyira groteszkké tenni az ún. mindenek felett álló magyar ügyet, hogy sóhivatalt bízunk egy olyan Szász Jenőre, aki – bár szintén Orbán merész álmának megtestesítőjeként indult - azóta leszerepelt és Bugárhoz hasonlóan kegyvesztetté vált, és aki akadályt gördített Tőkés László cimbora pártjának (EMNP) felemelkedése útjába.

Azért mert a nemzetpolitikai kérdések eldöntése – mint annyi minden más – jelenleg kizárólag a bratyizás, a jóhaverság és az ököljog nemes vezérelvét követi. Igy aztán visszatekintve egy különösen hullámzó, ambivalens kérdésekkel és egyáltalán nem megnyugató válaszokkal terhes 2012-es nemzetpolitikai esztendőre , azt gondolom, hogy abban legalább igaza volt Németh Zsoltnak, hogy nem érdemes hátradőlni. Persze kicsit másként értem ezt, mint ő. Ha a fenti ábra szerint történik ugyanis jövőre is az anyaország gondoskodó nemzetpolitizálása, akkor sokkal jobban örülnék annak, ha Orbánék inkább hátradőlnének. Azoknak viszont, akik felelősséggel tartoznak magyar közösségeik iránt a huzatos Kárpát-medence felsorolt országaiban,  jó lesz nem hátradőlni. Megfogyatkozott erővel  ugyan, de tovább kell folytatni azt a munkát, amelyben az anyaország jelenlegi vezetése – ha sokszor nem is segít – de reméljük, hogy egyre kevesebé fog keresztbe tenni.  

Az egyenes beszéd kormányának még egyetlen dolgot szeretnék a figyelmébe ajánlani ebben az évben. Ha annyira szereti ezt a műfajt, akkor meditáljon el azon, hogy milyen viszonyban áll az egyenes beszéddel más országok belpolitikájába való beleszólás, illetve az, hogy az Európai Unió részéről érkező bírálatokat Magyarország belügyeibe történő beavatkozásnak tartja.  Kurvára nem szeretném ugyanis egy újabb Békemenettel kezdeni az új esztendőt, amelyre értelemszerűen a határokon túlról is importálnak résztvevőket. Már csak azért sem, mert nem  hiszem, hogy nekem kellene megvédenem a magyar kormányt a gyarmatosító Uniótól. Sokkal jobban esne tudni: annyira biztos lábakon áll drága anyaországom, hogy nem szorul az én védelmező karjaimra.

Éppen ezért a 2013-as viszontlátás jegyében Weöres Sándor (tudom, zavarbaejtő ez a W, biztos valami zsidó ez is) idevágó soraival szeretnék Boldog Nemzetpolitikai Új Évet kívánni mindenkinek.

Az országhoz

Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá, vagy bohóccá válik.

Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi, vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az itélőképességét tönkreteszik. Az ílyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.