Nem tudom hányan lehetnek közöttünk olyanok – nemre, nemzetiségre, felekezetre, családi állapotra, iskolai végzettségre, vagy éppen ideológiai elkötelezettségre való tekintet nélkül – akiket ha megkérdeznek arról, hogy szeretnének-e hajléktalanokat kerülgetni a lépcsőházukban, határozott igennel válaszolnának. Nem tudom, mennyien vannak azok, akiknek tudomásuk van arról, hogy igenis, ki lehet hagyni egy rádió vagy televízió csatorna fő műsoridős adásából egy hajléktalanokkal foglalkozó összeállítást azért, mert nincsen elég hideg.

Nem tudom, elég hideg van-e most ahhoz, hogy erről a kérdésről gondolkodjunk, de ha csupán a szakma tiltakozását veszem alapul Orbánék brand new nemzeti konzultációjával kapcsolatban, amely elvben e “fertőző betegség” gyógymódjait hivatott megtalálni, akkor mindenképpen időszerű a felvetés. Ha ehhez hozzávesszük a lefele irányuló társadalmi mobilitás következményeként egyre növekvő társadalmi kategória – tetszik-nem tetszik alapon szerveződő - megkerülhetetlenségének tényét, akkor megintcsak megér egy kisebb fajta misét a történet.

Perverz társadalmi érzéke van ennek a magyar kormánynak ahhoz, hogy ráérezzen, melyek azok a problémák, amelyek széleskörű társadalmi konzultációt igényelnek, és melyek azok, amelyeket három személyes döntéseknek alá lehet rendelni. Ha a csúfosan, ám annál jogosabban elkaszált regisztrációra gondolok, adja magát a következtetés: ebben a témában pont nem ártott volna szélesebb körben dönteni. Másfelől nem lehet a véletlen műve az sem, hogy a hajléktalanok közterületen élésének tiltása is erőteljesen alkotmányba ütközőnek nyilváníttatott. Nagyon jellemző módon, a szabályozás elfogadásakor hasonlóképpen nem tűnt létszükségletnek a nemzeti konzultáció. Nyilván nem kötelező a Máltai Szeretetszolgálat vezetőjének lennem ahhoz, hogy megállapíthassam: a magyar társadalom válasza a hajléktalanság kérdéskörére, érzelmi indittatású, indulatok mentén generált válaszokban fog kimerülni. Előrelátható felvetésekkel, amelyek a tudatosan irányított eldöntendő kérdőmondatok paradimájában modellezve, igencsak előre megjósolható válaszokat fognak hozni.

forrás: www.ligetmuhely.blog.hu

Nem, nem örülnék, ha egy hajléktalanba kellene belerúgnom reggel az ajtón kilépve. Botrányosnak tartom, hogy ürülék-kupacokat és tócsákat kell kerülgetnem az aluljárókban, a rossz közérzetemről meg gondolom nem kell beszélnem. Nem, nem gondolom azt, hogy az én felelősségem lenne ezeknek az embereknek a társadalmi reintegrációjában szerepet vállalni. Igen, talán elképzelhető, hogy minden szerda reggel egy palack forró teával indulok el otthonról, és az első didergő hajléktalan kezébe nyomom. Egyébként nem hiszem, hogy ezek az emberek valóban szeretnének változtatni az életükön, szerintem kényelmes nekik ez az állapot.

Persze, kicsit sarkítva, de semmiképpen nem fényévekre a  rögvalóságtól, ilyen és hasonló előjelű hozzáállást gyanítok e sok sebből vérző, már-már fekélyesen megoldatlan problémára való reakcióképpen. Igen, ezeket mind tudjuk, semmilyen meglepetés nem érhet.

Pont ezért nem tudom hány hajléktalan embernek kell megfagynia fűtetlen lakásában, vagy az utcán ahhoz, hogy a mindenkori kormányzás felfogja: e sajátos, strukturális probléma orvoslásának mikéntje nem a természeti katasztrófák romelhárításának logikáját, hanem egy szociális kérdésre adott érzékenyen szociális válasz logikáját követheti csupán. Végképp nem tesz jót ennek a látszólagosan nagylelkű konzultációs szándéknak, ha éppen azokat nem kérdezik meg  a szóban forgó kérdésről, akik a legtöbbet tettek (kisebb és nagyobb sikerrel) e sokszorosan hátrányos helyzetű társadalmi csoport lebegési szinten tartásáért, akik a legtöbbet és a legpontosabbat tudják mind a hajléktalanná válás mechanizmusairól, mind a hajléktalan létről, mind e 22-es csapdából való kikerülés esélyeiről. A szakmát. Azoknak a véleménye számít elsősorban, akik nem úgy gondolkodnak a hajléktalanokról, mint Orbán Viktor, éspedig: 

"A hajléktalanság, mint élethelyzet nem ok arra, hogy elviselhetetlenné tegyék más, nem hajléktalan emberek életét."

Persze, mondhatnám erre, hogy a Fidesz-féle faltörő kos elméleten nyugvó irracionális politizálás sem ok arra, hogy teljesen hülyének nézzék és marginalizálják más, nem ilyen dimenziókban gondolkodó, és nem e szerint cselekvő embertársaikat, de a téma komolyságánál fogva jóval túlmutat ezen az evidencián.  Az, hogy a fenti és ehhez hasonló impertinens kinyilatkoztatásoknak egyáltalán helyük lehet a közbeszédben, és kiindulópontként szolgálhatnak komolynak vélt szakpolitikák kidolgozásához, igen reménytelen fénybe helyezi a kilencvenes évek eleje óta szinte háromszorosára duzzadt csoport várható jövőképét.  Újabb tényszerű bizonyíték arra, hogy miként lehet felelőtlenül manipulálva egymás ellen fordítani a magyar társadalom különböző kategóriáit. A hajéktalanokkal szemben már amúgy is meglévő elutasítás alá újabb és újabb lovat adni, enyhén szólva távol esik a nemzetinek mondott szándék nagyszerűségén. Lehet, hogy a szakma és az érintettek megkérdezése nélkül is lehet döntést hozni ebben a sokszorosan összetett ügyben. Lehet a társadalmi igazságosztó szerepéből rendészeti, közterületfelügyeleti és ki tudja még milyen kérdéssé bagatellizálni e sorból kilógó, kitaszított, kiszavazott társadalmi réteg egzisztenciáját. Sőt, ha Kövér László lábszagú cinizmusára  apellálunk, akkor az autónk ablakán való kitekintés nyomán szerzett empirikus tapasztalatainkra hagyatkozva elintézhetjük egy bajusz alatti morgolódással, hogy mennyire tarthatatlan ennek a mélyszegény rétegnek a megtűrése környezetünkben. Megbotránkozhatunk, és úgy tehetünk, mintha semmi közünk nem lenne ehhez az egészhez.

De. Úgy értettem, hogy havas esőre, hóra számíthatunk az elkövetkezendő órákban, napokban, lehet hogy a sarkvidéki szél sem fog elkerülni. Soha jobb momentum arra, hogy felülvizsgáljuk az indulatainkat, amelyekkel Orbán Viktor és Kövér László nemzeti szavát követve – ha lehetne- egy mozdulattal eltűntetnénk a hajléktanokat a közterekről. Nehogy már elviselhetetlenné tegyék a létünket.  

Ezek az emberek, már nagyjából mindent elveszítettek. Olyan emberek, akik valaha talán pontosan olyan életet éltek mint, mi, de akiknek sok és sokféle oknál fogva, egyszer valahol kettétörtek a mindennapjaik. Vajon valóban ítélkezni kell fölöttük? A puszta megvetés (jobb esetben sajnálat) által ment-e a világuk elébb? De vajon egy nemzetinek mondott konzultációval mekkora esély lesz a változásra? Szerintem semennyi. És nem is lesz ez másként egészen addig, amíg a hajléktalan-társadalmat ürülék-kupacokkal és tócsákkal, valamint az elviselhetetlen bűzzel azonosítjuk, amíg ennyit és nem többet engedünk ingerküszöbünk  közelébe abból a valóságból, amelyről tulajdonképpen semmit nem tudunk. Össztársadalomként és államként egyaránt. És nem lesz ez másként egészen addig, amíg ezt a kérdést úgy próbáljuk megközelíteni, mint egy kisebbségi problémát, vagy egy környzezeti katasztrófa okozta felületi romeltakarítást. Amíg nem segíteni akarunk, hanem bíráskodni.