hacsaknem

Olvasom, hogy Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke (mellékállásban Nyírő József hamvainak hivatásos hurcolászója) kezdeményezésére, a nemzeti szolidaritás jelképeként a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) plenáris ülése alkalmából kitűzték a székely zászlót a parlament épületének homlokzatára.  A pontosság kedvéért és nagyon halkan azért tegyük hozzá: enyhe csúsztatás van a dologban. Az országgyűlés február 12-i munkanapján ugyanis a jobbikos Szávay István „Mindannyian székelyek vagyunk!” című felszólalásában már előállt ezzel a kezdeményezéssel. Azt kérte, kerüljön ki a székely lobogó az Országházra, és mindaddig legyen kint, amíg a „szimbolikus erőszak a Székelyföldön véget nem ér”. Amellett, hogy ebben a konkrét esetben semennyire nem érdekel, hogy a Fidesz miként konvertálja saját ötletévé a tőle jobbra elhelyezkedő párt kezdeményezését, felmerül bennem a kérdés: mi a vértől lesz jobb a székelyeknek? Ettől a zászlólengetéstől vajon?

Minden rendszernek ellensége a gondolkodó ember – mondta Alföldi Róbert a Nemzeti Színház vezetésével kapcsolatos helycserés támadás alkalmával, amikor kiderült, hogy Vidnyánszky Attila váltja az intézmény élén. (Nem az a baj, hogy váltja, hanem hogy miként.)  L. Simon László, ex-kulturális államtitkár talán maga sem gondolta, hogy milyen végzetes következményekkel járhat az, ha az ember magát gondolkodó lénynek vallja, és ennek megfelelően cselekszik. Vagyis hogy ő maga is a rendszer ellenségévé válik egyszercsak.

Egyebek mellett az jutott eszembe XVI. Benedek pápa – egyébként gondosan előkészített – lemondása kapcsán, hogy sokan példát vehetnének róla szűkebb-tágabb pátriánkban is. Persze költői és nevetséges minden ilyen irányú (rész)társadalmi elvárás, hiszen Kelet-Európában nem arról híres a politikai elit, hogy elveivel a nyaka köré tekerve mond le ilyen vagy olyan funkcióiról, és önkritikát gyakorolva adja át a helyét a következőnek. Nehéz is lenne, hiszen ehhez elsősorban elvekre volna szükség. Továbbá alázatra, sok-sok alázatra és talán egy kis bölcsességre is.

Számomra öröm és boldogság valahányszor Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét Traian Băsescu román államfő oldalán látom viszont különböző felvételeken, a felhőtlen jószomszédi, baráti viszony látszatát keltve. Még akkor is, amikor semmi nem indokolja ezt a harmonikus együtt nevetést. Mint ahogy a múlt heti EU-csúcson sem indokolta semmi. Miközben a román média és politikum kedélyeit a székely zászló ügye  borzolgatta, Brüsszelben Orbán kedélyesen csacsorászott Băsescuval.

Kivettem a postaládából ... Először is azt szeretném mondani, hogy köszönöm szépen a levelet. Igaz, fogalmam sincs, hogy fel voltam-e készülve rá? Különben is olyan régóta kaptam levelet. Orbán Viktor arcképével ellátottat meg egyenesen soha. Végül is, ha jobbban belegondolok, nem hiszem, hogy kellően ünneplőbe öltöztettem a lelkemet ahhoz, hogy egy ilyen különleges papírt a kezembe fogjak.

A magyar-román, román-magyar államközi kapcsolatok soha nem arról voltak híresek, hogy a kölcsönös szimpátia és megértés diplomáciai értelemben vett empátiája lengte volna be a Budapest-Bukarest tengelyt. Most sincs ez másként: a kétoldali, egymásra reagáló beszólások, visszaszólások alakítják a kétoldalú kapcsolatokat. A balhé valószínűleg ezúttal is úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött.

A gyulai Fidesz buli semmi egetrengetőt nem hozott (Matolcsy jegybankelnökségének (rém)híre lelőtte a poénokat), a békemenet hazament, az ellenzék megint hülyét csinált magából. Körülbelül ezekkel a megállapításokkal tudnám összefoglalni a kormánypárt háromnapos évadnyitó frakcióülése köré szervezett népnemzeti hőbörgés tanulságait. A „szeretet és összefogás ereje” és a „gyűlölet kampánya” közötti egyoldalú összecsapásból a bégetés került ki győztesen, és újfent bebizonyosodott: a kormánypárt melletti mozgósítással szembehelyezve az MSZP-DK nevével fémjelzett állítólagos társadalmi elégedetlenség változatlanul a nevetségesség hegycsúcsait ostromolja.

Egyáltalán nem merült a kollektív társadalmi feledés homályába, hogy nem is olyan régen a magyarországi és nemzetközi közvélemény egy részének kedélyeit erőteljesen borzolgatta Bayer Zsolt, Fideszes újságíró pompás javaslata a romakérdés megoldására. Ezzel szinte egy időben, miként már írtam róla, egy román neonáci csoport pénzt ajánlott fel azoknak a roma nőknek, akik még idén sterilizáltatják magukat, mert ivadékaik így nem lesznek a társadalom terhére.

Hanem mennyire? Mintha kétszer ennyire tragikus volna? - kérdezném Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárasszonyt,  akit felsőoktatási kérdésekről faggattak az ATV Szabad Szemmel című vasárnap esti műsorában. Ekkor hagyta el a száját ez a hatalmas bölcsesség. Egyáltalán mihez képest nem annyira tragikus? Mi az a vonatkoztatási pont, amelyhez mérten ezt a nagyfokú bizonytalanságot sugalló kijelentést pozitív, avagy negatív előjelek közé lehetne szorítani? Ez akkor most jót, vagy rosszat jelent?

Sokadszorra olvasom, hogy Magyarországon békemenetet szerveznek. Az isten tudja hányadikat. Most éppen Gyula település, a Fidesz egyik állítólagos bástyája fogja a helyszínt szolgáltatni. Bencsik András főfőszervező demokrata megszimatolta, hogy a szocialisták tüntetést szerveznek a Fidesz-frakció kedden kezdődő, kétnapos gyulai ülése idejére, és úgy vélte: határozottan rá kell szervezni egy békemenetet. A kétharmaddal kormányzó Fidesz újra védelemre szorul. Márpedig akit meg kell védeni, az leggyakrabban félni szokott. De vajon mitől is?