Kivettem a postaládából ... Először is azt szeretném mondani, hogy köszönöm szépen a levelet. Igaz, fogalmam sincs, hogy fel voltam-e készülve rá? Különben is olyan régóta kaptam levelet. Orbán Viktor arcképével ellátottat meg egyenesen soha. Végül is, ha jobbban belegondolok, nem hiszem, hogy kellően ünneplőbe öltöztettem a lelkemet ahhoz, hogy egy ilyen különleges papírt a kezembe fogjak.

Orbán Viktor már oly sok mindenkivel levelezett. A Magyar Táncművészek Szövetségével, Horn Gyulával, a közalkalmazottakkal, a Hallgatói Önkormányzat elnökével, Torgyán Józseffel, a MOB elnökével, és – anélkül, hogy mindenkit képes volnék felsorolni – még az Európai Unióval is. Velem még eddig soha. Úgy értettem, mostantól másként lesz ez. Olyannyira, hogy a magyar kormány mostantól levelezésbe kezdett velem. Meg a határon túli magyarokkal úgy általában. Sőt, ezentúl rendszeres tájékoztató levelet küld nekik, hogy bekapcsolódhassanak „Magyarország sorsának alakításába” – olvasom a nekem címzett levélben.

Rendben. Akkor kezdjük az elején. Távolról sem szeretnék hálátlan lenni. Megtisztelő, hogy névreszólóan számon tartanak. Viszont arra gondoltam, hogy mondjuk majdnem három év kormányzás után nem késő picit – a hirtelen fellángolt, ellenállhatatlan levelezési vágynak eleget téve - éppen most besurranni a külhoni magyar háztartásokba? Miért pont most? Eddig nem volt érdemes? Nem voltunk elegen, akik magyar állampolgárságunk birtokában, szavazatokban kifejezhetően megérjük a fáradtságot? Semjén Zsolt köti ugyan a félmilliót eb gyanánt a karóhoz, de az a kicsivel több, mint 350 000 eddig honosított magyar mégis jóval kevesebb, mint amire számítottak, nem? Így persze az én szavazatom súlya is felértékelődik, e tekintetben akár hízelgő és lekötelező is lehetne ez a levélke. Nézzük csak közelebbről.

Tisztelt Honfitársam, Orbán Viktor miniszterelnök úr!

Ön azt írja: „Nagy elégtétel a magyarság számára, hogy az állampolgárság kiterjesztésével az anyaország polgárai lehetünk, bárhol is élünk a világban.” Felhívnám a figyelmét, megint hajlamos mások nevében beszélni. Konkrétan az egyetemes magyarság nevében, holott pontosan tudja, ahogy én is tudom, hogy nem egy osztatlan sikertörténet ez a határokon átívelő nemzetegyesítés. Lehetne, de nem az. Nyilvánvalóan erős törésvonalak léteznek az anyaországi magyarok fejében arra nézvést, hogy ki az, akinek joga van beleszólni az életükbe, és ki az, akinek nincsen joga semmibe se beleszólni. Így aztán sokkal jobban örülnék, ha a sorok közül már megint nem a tömjénfüst szivárogna. Miszerint megcsináltuk, mi csináltuk meg, kurva jól csináltuk, boruljatok le a lábaink elé.  (Mondjuk no para: Szanyi elvtárs mindent megtesz azért, hogy Önök 2014 után is kormányon maradjanak. Nem ő az egyedüli.)

A következő gondolat minden kétséget kizáróan arra utal, hogy a sejtésem helyesnek bizonyult:  „Mindez nemcsak elégtétel, hanem lehetőség is egyben. Megszervezhetjük magunkat, újra együtt kormányozhatjuk Magyarországot, és mindannyian beleszólhatunk a nemzet jövőjébe.” Önök számára bizonyára elégtétel. De én úgy látom, mi soha nem fogunk együtt kormányozni. Önök lassan három év óta nagyon egyértelműen beleszólnak a nemzet  jövőjébe , és ennyi idő alatt teljesen világossá vált: egyedül szeretnek beleszólni, nem tűrik a bírálatot, és semmit nem tanulnak a hibáikból. A legjelentéktelenebb kérdésekben sem hajlandóak beismerni a tévedést, erőből átvisznek mindent, „csak a vezérnek lehet igaza” alapon. (Apropó, életem első tíz évét egy vérbeli diktatúrában éltem le, ahol valamennyi tankönyvem első oldalán a Kárpátok géniusza mosolygott vissza rám, vele kezdődött és vele végződött minden. Következésképpen marha rossz emlékeket ébreszt bennem az, hogy a magyar kormány Orbán Viktor arcképével látta el a levelet. Rájöttem volna szerintem az aláírásból, hogy a magyar miniszterelnök nevében címezték a feleberáti gondolatokat.)

„Ahhoz, hogy így lehessen, tudnunk kell egymásról, és rendelkeznünk kell minden fontos, aktuális információval Magyarországról.” Afelől semmi kétségem, hogy önök tudnak rólam, de bevallom: kiráz a hideg attól a gondolattól, hogy olyanok szólnak bele Magyarország irányításába, akik ilyen és ehhez hasonló majdani levelekből informálódnak arról, hogy mi miért történik szeretett anyaországunkban.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon miért titkolják önök, hogy mely országokból és pontosan hányan kértek, illetve kaptak magyar állampolgárságot az elmúlt két évben. Csak nem belső használatra, választási kampány céljából tartogatják maguknak ezeket az adatokat? Elgondolkodtam azon is, hogy Selmeczi Gabriella hangján önök elítélték az MSZP őszintétlen bocsánatkérését az erdélyi magyaroktól, amelyet szavazataikért való kuncsorgásnak minősítettek. Azon is elmerengtem, mire véljem azt, hogy mostantól a Magyarország határain kívül élő magyarok is beléphetnek a Jobbik Magyarországért Mozgalomba. Rájöttem: túlságosan nagy erőfeszítést nem igényel meglátni a közös vonást ezekben a nemes cselekedetekben. Akárcsak az MSZP és a Jobbik, önök sem követnek más célt: szavazatokért cserébe írták ezt a nemes levelet.

Őszintén remélem, hogy ezen a levelezési szándékon felbuzdulva, a nemzet jövőjébe való beleszólás szellemében valamennyi  magyar állampolgárral konzultálnak és leveleznek a következő esztendőben. Azokkal is, akik Magyarország határain belül élnek. Különben tartok tőle, hogy ez a fajta tájékoztatást szolgáló, közös kormányzást megalapozónak szánt döntés még jobban egymásnak fordítja a nemzet különböző (test)részeit. Pontosan egy évük van még annak bebizonyítására, hogy a  konzultációt a szó szoros értelmében gondolják. Ezért én a következő levél megérkezéséig – ha nem bánják - naponta informálódom arról, hogy mi történik Magyarországon. Hogy felelősségem teljes tudatában mondhassak véleményt mindenről ami ott történik. Előre szólok: a szavazatomra ne számítsanak sem egyik, sem másik oldalon.

A levelet megkaptam. Köszönöm szépen.