Egyebek mellett az jutott eszembe XVI. Benedek pápa – egyébként gondosan előkészített – lemondása kapcsán, hogy sokan példát vehetnének róla szűkebb-tágabb pátriánkban is. Persze költői és nevetséges minden ilyen irányú (rész)társadalmi elvárás, hiszen Kelet-Európában nem arról híres a politikai elit, hogy elveivel a nyaka köré tekerve mond le ilyen vagy olyan funkcióiról, és önkritikát gyakorolva adja át a helyét a következőnek. Nehéz is lenne, hiszen ehhez elsősorban elvekre volna szükség. Továbbá alázatra, sok-sok alázatra és talán egy kis bölcsességre is.
Elnéztem, ahogyan az országgyűlés tavaszi ülésszakának első napján Budapest a társadalmi elégedetlenségtől visszhangzott. Lehet, hogy kormányzati szemmel tekintve egyszerűen csak megkerülhető, „biodíszletként” használt kiszolgáltatott emberek, illetve megvezetett fiatalok utcára vonulásáról volt szó, akiket az ellenzék kénye-kedvére manipulál. Miközben, ó, ti bárgyú népek, hát nem látjátok, hogy „a jelenlegi kormány az emberek oldalán áll”? Fene tudja, hány dioptriás társadalmi érzékenységi szemüveg szükséges ahhoz, hogy egy hónapok óta nyilvánvalóan konfliktusos felsőoktatási területet szemlélve, a többszörösen egyértelművé tett és szűnni nem akaró elégedetlenséggel szemben egy felelős kormányzás úgy találja: minden rendben van, mi ez a balhé?
A leköszönő pápa ezt írta híveinek: „Miután többször megvizsgáltam lelkiismeretemet az Úr előtt, megbizonyosodtam arról, hogy - előrehaladott koromnak köszönhetően - erőm már nem alkalmas a péteri szolgálat megfelelő betöltésére. Tisztában vagyok azzal, hogy e szolgálat alapvető lelki természeténél fogva nem végezhető el kizárólag szavakkal és tettekkel - imádságra és szenvedésre is szükség van hozzá. A mai világban - amely annyira gyorsan változik és annyi, a hívő élet szempontjából mély jelentőségű kérdés rázza meg - Szent Péter bárkájának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez mind a szellemi, mind a testi erő szükséges. Az ehhez szükséges erőm az utóbbi hónapokban fakult meg olyan mértékben, hogy észlelnem kellett: nem tudom betölteni a rám bízott feladatot.”
Hoffmann Rózsa nem XVI. Benedek pápa, ez egészen biztos. Sőt, azt hiszem, L. Simon László sem az. Mindkettőjüket elmozdítják abból a funkcióból, amelyet eddig betöltöttek. Egyikük sem mondott le, egyikük sem vizsgálta meg lelkiismeretét (ha nem is az Úr előtt) hogy megállapíthassa: nem képes, vagy nem hajlandó a szeretett kormánya által előírt szolgálatot megfelelően betölteni. Azazhogy Rózsa asszonnyal ellentétben (hát persze, hogy ő maga kérte, vegyék el tőle a felsőoktatást, tavaly óta folyamatosan ezért könyörög), Simon a sorok között legalább megpróbálta: nem tudott azonosulni a hivatalos kultúrkampf megjelenésével”, például a Magyar Művészeti Akadémiáról szóló törvényt megszavazta, de megvan a „magánvéleménye” Fekete Györgyről.
Magánvéleményekre márpedig senki nem kíváncsi. Simontól eltérően Hoffmannak nem volt magánvéleménye, benne következésképpen a bizalom sem rendülhetett meg. Mivel nem volt magánvéleménye, sem szakmai, sem másmilyen, teljes mértékben élvezhette a kormány fejének ama bizalmát, amely Simonnal kapcsolatban megrendült. Arroganciája, a végrehajtókra jellemző, üvegbúrába zárt empátiára való képtelensége, és hajthatatlansága miatt - arra vonatkozóan, hogy a diákok és a pedagógusok szemébe nézzen - neve óhatatlanul forrt össze a röghöz kötéssel, a keretszámok lenullázásával, és felsőoktatási forráselvonásokkal is.
Úgy tűnik, most érkezett el a kormánypárti felismerés arra nézvést, hogy valamit cselekedni kell Hoffmann ügyben. Mint ahogy L. Simon Lászlónak sem nézhető el, hogy mást gondol, mint amit hivatalosan gondolnia kell és szabad. A különbség kettejük között az, hogy míg Hoffmannt a rendíthetetlen lojalitása, Simont a halkan felvállalt magánvéleménye miatt fogják meneszteni. Nem megnyugtató, hogy előbbi esetében a lefokozást, vagy egy másik széket találják üdvözítő megoldásnak a konfliktusok kezelésére.
Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy egy pápa lemond a tisztségéről, és ahhoz végképp nem, hogy saját véleményét felvállaló, saját elveihez ragaszkodó politikusok hozzanak a különböző társadalmi csoportok érdekeit szolgáló, kedvező döntéseket. Akik hajlandóak az önreflexióra, és adott esetben belátják, hogy vállalhatatlanná váltak, vagy a feladat lett vállalhatatlanná, amelyet elláttak.
Nem firtatom, hogy XVI. Benedek pápa az egyház előtt álló kihívások elől „menekült”, vagy valóban egészségi állapota kényszerítette erre a döntésre. A gesztus példaértékű, mert az alázatról szól, és arról a képességről, hogy beismerjük, hogy alulmaradtunk valamiben. Nem remélem, hogy Hoffmann Rózsa-szerű bábok által vezetett világunkban, bárki is tanulna ebből valamit, és hogy a kormányzati politizálás e tekintetben gyökeres változáson esne át. És jogosan gondolom ezt. Megvan ugyanis Hoffmann utódja. Klinghammer István (a név is szinte rímel a Hoffmannra), az ELTE volt rektora, a megfelelő bizalmi ember, aki nem mellesleg emígyen vélekedik a tüntető diákokról: „mindig vannak olyan forrófejűek, akik úgy érzik, ez egy jó hecc. Nem bántó szándékkal, de megjegyezhetném, hogy talán kicsit éretlenek is ahhoz, hogy értelmiségi pályára készüljenek, és egyetemre járjanak”.
Remélem mindenki számára világos üzenetet fogalmazott meg a soron következő államtitkár. A helyzet a következő: ha nem változik, így marad. A funkció megőrzésének és a rendíthetetlen bizalomnak egyetlen záloga, hogy ne gondolkodjunk, hogy egyszerű szócsövei és kihelyezett tagozatai legyünk egy, a társadalmi valóságról tudomást szerezni nem akaró hatalomnak. Amely nem tűri a kritikát, az észérveket és a „magánvéleményeket”. És amely akkor sem fúj visszavonulót, amikor már a francba kívánja mindenki.
