hacsaknem

Azért jó, hogy - ami késik az jön nemes elv alapján - több mint egyéves!!! csúszással közzétette végre minden idők legnemzetibb magyar kormánya a nemzeti jelentőségű intézmények és programok új listáját az egész huzatos Kárpátok ölére vonatkozóan. Mindenki tudja, hogy azok a Kárpát-medencei magyar intézmények és szervezetek minősülnek úgynevezett nemzeti jelentőségűnek, amelyek nem évről évre, pályázatok útján, hanem egy kormányzati ciklusban előre megállapított összegű támogatásban részesülnek.

Csak és kizárólag azért szentelek ennek az eseménynek egy teljes bejegyzést, mert egy dolgot kívánok nagyon hangsúlyosan kiemelni: nem az a baj vele, hogy preferenciális, az sem, hogy burkolt pártépítést és pártfinanszírozást szolgál. Mivel kormányzati ciklusról, költségvetésről beszélünk, nyilván senki nem feltételezi a politika háttérbe szoríthatóságát.

fotó: MTI

Alábbi bejegyzésem objektíven higgadt hangvételét valószínűleg nagyban befolyásolja, hogy olvasója, időnként nézője és leginkább tisztelője vagyok Parti Nagy Lajos műveinek. Ebből egyenesen következik jelen esetben, hogy –bár soha nem találkoztunk - Parti Nagy Lajosnak, az embernek is. Ami ugyanilyen nagy valószínűséggel sok és sokféle politikai színezetű jelzővel való kitüntetésemet fogja maga után vonni. Amellett, hogy a legkevésbé sem érdekel, hozzátenném, hogy arról a magyar íróról beszélek, aki nemrégiben letiltotta szerzői jogai alá tartozó műveinek ismétlését a közrádióban. Tegnap olvastam egy vele készült interjút, amely azt hiszem elgondolkodásra kellene hogy sarkallja még azokat is, akik nem szívesen gondolkodnak. 

fotó: www.divany.hu

Budapest nem az egyetlen európai főváros, amelyet az utóbbi tiltakozások „ráznak meg”. Vagy ha nem is megrázták, de voltak. A magyar tömegek nyilvánvalóan különféle formában leginkább az ellen tiltakoztak, amit a kormány fokozódó hatalomösszpontosításának tekintettek. Eddig rendben van.

Ehhez kapcsolódik, hogy  február 6-án Miskolcról indult a Munkát, kenyeret! éhségmenet és érkezett meg hétfő délután, a tavaszi ülésszak megnyitásának napján Budapestre, felhívandó a figyelmet arra, hogy nincs munkájuk és éheznek. A statisztikák tükrében: 8 nap, 200 kilométer, -10 fok. Az egyetlen mutató, amelyet nem találtam, és a fotók alapján sem sikerült megsaccolnom: a résztvevők száma. Nem kulcskérdés, de nem is teljességgel érdektelen. Nem megyek bele Tállai András esetére a szondával, Török Gábor pedig MSZP reflexiójában már remekül rávilágított Gúr Nándor télikabátjának és Nyakó István több napos szakállának viszonyára a hitelességgel.

Állítólag  „olyan időket élünk, hogy valami miatt Magyarország minden lépését kritikusan szemléli az Európai Unió” – nyilatkozta Rózsa asszony az MTI-nek szombaton. Az utóbbi időben megszokott összeesküvéselméleti diskurzusokba harmónikusan illeszkedik ez a megállapítás is: valami miatt, alaptalanul, igazságtalanul,  trükköznek, és összefogtak ellenünk.

fotó: www.nepszava.com

Először is: nagyon megköszöntem volna, ha nekem Schmitt Pál nem mondja meg, hogy miért legyek hálás, és miért ne. Főleg Göncz Árpád születésnapján fogta volna vissza magát. Legalább most ne az jusson eszünkbe, milyen csúfossá tehető az egykor példaértékű köztársasági elnöki cím.  Nem jött össze.

Tudniiliik Pali azt üzente Helsinkiből  tegnap, hogy nekem, aki "a Kárpát-medence valamelyik zugában" születtem, hálásnak kell lennem szüleimnek, nagyszüleimnek, amiért átadták nekem magyar identitásukat.  Azt szeretném kérdezni, hogy mit tudhat erről minden idők legtanultabb magyar államelnöke? (Amúgy én tényleg leszarom, hogy másolta-e a doktoriját, vagy sem, nem ő az első és nem is az utolsó. Az viszont nagyon érdekelne, hogy mit tudhat egy Schmitt Pál a határon túli identitás megőrzéséről?)

„Nem lehet poetikusabb dolog, mint csángónak lenni, s édes mesékben hallgatni meg vasárnap délutánonként az öregektől mesés nagy Magyarországnak hatalmát, erejét. Milyen szép világ lehet ez itt onnanról!”

Az a helyzet, hogy Mikszáth korabeli gondolatait ma, Répás Zuzsannák csúfos tündöklésének idején aligha osztják azok a csángó magyarok, akikkel kapcsolatos bejegyzésemmel indítottam útjára blogomat alig egy hete. Sok és sokféle komment érkezett akkor ezzel a rendkívül kényes kérdéssel kapcsolatban, szeretném, ha Répás Zsuzsanna tegnapi kiheverhetetlen sajtótájékoztatóján elhangzottakkal kapcsolatban még néhány gondolat erejéig visszatérnénk a kérdésre. Bármennyire is szeretném ugyanis elfojtani zsigeri reakcióimat, bármennyire is próbálok elszámolni jó sokáig, tény, hogy igen érzékenyen érint ez a téma: nem ez az első, és gyanítom, nem is az utolsó eset, hogy a Fidesz-arrogancia által „izomból tegyünk tönkre valamit, ami működik, és jól működik” vezérelt politikai érdekek felülírják a nemzetpolitikai józanságot.

Orbán Viktor tizennegyedik évértékelője és a romániai kormányátalakulás kapcsán időszerűnek érzem a kérdést: mennyire jogos és megalapozott a két kelet-európai vezető – Orbán Viktor és Traian Băsescu – közötti európai kontextualizációs párhuzam megvonása? Mivel magyarázható az egyébként alkatilag is nyilvánvaló diktatúra iránti affinitás sikere? Természetesen az alapvető összekötő fonalat abban látom, hogy mind Magyarország, mind Románia sajátos belső válsággal küzd, amelynek az egész világgazdaságra jellemző helyzeten túlmutató összetevői egyáltalán nem mellékesek. 

Nem tudom Orbán Viktort mennyire gondolkodtatja el, hogy a Szlovák Nemzeti Párt  (SNS) a március első felében esedékes előrehozott választásokra készülve az ő nevével (is) kampányol, de sejtem, hogy ilyenkor, évértékelés kapcsán, aligha. 

www.bumm.sk

"140 éve védjük a szlovák földet! Orbán hajója süllyed"

Vajon konvertálható alternatívát hordozó politikai tényezővé az utca hangja? – kérdezhetné bárki, aki bármilyen értelemben is reflektál Emil Boc román miniszterelnök nemrég bejelentett lemondására. Aki valamennyire is követte az elmúlt hónap – kiemelten régiónkra vonatkozó - politikai eseményeit: a szibériai tél ellenére több héten át utcára vonuló emberek csoportját, az bizonyára megállapíthatta, hogy az éhség látszólag nagyobb stresszfaktor, mint a hideg. Az egyedüli kérdés: mire lesz ez elég?

Annyira vicces, de leginkább tragikus, hogy amiről egyebek mellett írni fogok, az még mai napig is téma. Szóval amikor valaki azt mondja, hogy 2004 december 5. miatt siránkozom és nem bírom kiheverni, ésatöbbi, akkor legfeljebb mosolyogni fogok, bár a kijelentés butaságánál fogva lehetne felháborító is. Természetesen nem az.

Az én olvasatomba – amelytől ugye nem lehet idegen a már említett, huzatos Kárpát-medencei reflexió – nem fér bele ez a  nevetséges kijelentés. Az, aki valóban nem tudta kiheverni, hogy az anyaországi magyar teljesen érthető okokból (és persze az elmúlt nyolc év a hibás mindenért) nem tudott igennel voksolni a kettős állampolgárság kérdésében, azt hiszem a tavalyi év januárjáig valamennyiünk közül a legnagyobb magyar - Tőkés László – volt. (Zárójel: mostanig megmagyarázhatatlan maradt, hogy 2006-ban Puskás Ferenc temetésén miért kellett órákig őt néznie nagytotálban egy fél Kárpát-medencének. Hajlok rá, hogy az igazi magyarsággal lehet ez is összefüggésben.)