hacsaknem

Vajon konvertálható alternatívát hordozó politikai tényezővé az utca hangja? – kérdezhetné bárki, aki bármilyen értelemben is reflektál Emil Boc román miniszterelnök nemrég bejelentett lemondására. Aki valamennyire is követte az elmúlt hónap – kiemelten régiónkra vonatkozó - politikai eseményeit: a szibériai tél ellenére több héten át utcára vonuló emberek csoportját, az bizonyára megállapíthatta, hogy az éhség látszólag nagyobb stresszfaktor, mint a hideg. Az egyedüli kérdés: mire lesz ez elég?

Az államelnök lemondását követelő tüntetők egy dologról mindenképpen meggyőződhettek: a politikai osztályra szemrehányóan mutogató, önmagát tőle teljesen elhatároló és ezáltal valamennyi elbaltázott döntés alól felmentő, arrogánsan cinikus, képmutató Traian Basescut a legkisebb mértékben sem hatotta meg, hogy az istenadta nép már nem akarja a Cotroceni-i palotában tudni.  

Mindezt azért, mert van egy sajátos kelet-európai politikai algoritmus, amely felülírja a társadalmi felháborodást:  a hatalom nem tud veszíteni. Miközben a sajtó nagy része már napok óta minden idők havat lapátoló miniszterelnökei legebbikének kikényszerített lemondását borítékolta,

 www.dcnews.ro

valójában az egyetlen igazi tét az, hogy Băsescu mindenáron visszanyerje – csak látszólag visszanyerhetetlen - stratégiai pozícióját, közvetítő szerepét a „korrupt politikai osztály” és az istenadta nép között.  Úgy értem, minden áron. Feláldozva parasztot, lovat, futárt, bástyát.

Az LMP látványos, de megfeneklett, tavaly decemberi utcai megmozdulása óta tudjuk, hogy nincs az a tömeg, amelynél nagyobb tömeget fel ne lehetne vonultatni a hatalom kétségbevonhatatlanságának szemléltetésére: tájaink hatalmi logikájából adódik, hogy nemigen láttunk nyaka köré tekert elveivel önszántából elsüllyedő politikust vagy politikai alakulatot. Vagy igen?

Hogy lemondásra kényszerítette hát a román miniszterelnökök legeredményesebb hóhányóját és valamennyi hóhányók leglegebb miniszterelnökét, Emil Bocot az egyre erőteljesebb belső konfrontációktól forrongó, Basescu által irányított, narancssárga hátország, a Demokrata Liberális Párt? Véleményem szerint teljesen lényegtelen aspektus. Hitelét vesztett, szánalmas változó egy olyan egyenletben, amelyben az államfő az egyetlen állandó. Nem más ez, mint egy fordított Schmitt-Orbán status quo.

És míg Schmitt Pál is csak egy (plágium-botránnyal együtt vagy anélkül) szánalmas marionett-figura, Emil Bocnak is nehéz elhinni, hogy „a társadalomban jelentkező feszültségek megszüntetése miatt”, személyes okokból mondott le. De tulajdonképpen teljesen mindegy is. Az egyetlen érdemi kérdés az, hogy lesz-e Traian Basescun kívül más, valódi nyertese a jelenlegi politikai válságnak?