hacsaknem

Nem visszhangzott a pozitív fejlemény mámorától a sajtó, de én mindenképpen figyelemreméltónak találom, hogy első fokon pert nyert a magyar állammal szemben egy szlovákiai (magyar) hírportál. Mondhatnám azt is, hogy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) veszített pert, de mintha nem hangzana olyan jól, és a mondanivalóm súlyát is tompítaná. Nem felejthető tény, hogy Szlovákia legolvasottabb magyar nyelvű hírportáljáról, a Parameter.sk–ról van szó, és egyfelől a nagyon konkrét nemzetpolitikai érintettség okán foglakoznék az esettel néhány gondolat erejéig. Ugyanakkor emlékeztetnék arra is, hogy tavaly április környékén az amerikai kormány Magyarországra vonatkozó éles hangú bírálatának (sok más mellett) éppen ez volt az egyik konkrét pontja. 

Olvasom, hogy az LMP üdvözli az új erdélyi néppárt megalakulását. Azt is tudom, hogy az LMP eddig nem létező nemzetpolitikai, külpolitikai - úgy értem, határon túli magyarokhoz való viszonyulásának - arculatát kellene létrehozni, és ezért sokmindent elkövet. Értem, megértem és dicséretesnek tartom, mert ugye az arctalan, semmitmondásnál minden más jobb.

Azonban alapjáraton értelmezhetetlen kijelentés számomra,  az „új néppárt”. Ugyanis fogalmam sincs melyik a régi erdélyi néppárt. Nem tudom, de oly nagyon remélem, nem a Szász Jenő féle Magyar Polgári Pártra gondolnak Doroszék-Jávorék. Ha igen, akkor úgy értelmezem, hogy a népi jellegű párt egyenértékű a polgárival. És akkor ok, legyen a második, és legyen új. Ha nem, akkor el nem tudom képzelni, hogy honnan jött nekik, és lehet, hogy jobb, ha nem is tudom. Tulajdonképpen nem ez a legnagyobb baj. Sokadszorra írom már, hogy mi a gond a Magyarország határain kívül eső magyar közösségek képviseletének procariótákéhoz hasonló szaporodásával-szaporításával.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök a Jobbik politikusaival megegyezően úgy tekint Szlovákiára, mint az ellopott földre és meg akarja változtatni a trianoni szerződést, amely a Szlovák Köztársaság létezésének alapja.

Valószínűleg nem hat az újdonság erejével Ján Slota újabb aranyköpése, főleg nem úgy, hogy kampányrendezvényen hangzott el, ahol mellesleg aláírásokat is gyűjtenek a szlovák nyelv egyeduralmának bevezetéséért a közhivatalokban. Előrebocsátom, hogy eddig következetesen fenntartott álláspontommal összhangban most sem fogok Trianon témában eszméket futtatni. Főleg nem a jó és a rossz összefüggésében. A Trianon előtti állapotok „visszacsinálhatósága” utópiájának, vagy különböző rigmusokba szedett siránkozás-csokroknak a folyamatos hangoztatása, primitívségüknél fogva nem foglalkoztatnak. Annál is inkább, hogy az indulatok felesleges korbácsolása, és a be nem vallott, de következetes néphülyítés egyre inkább bizonyítani fogja, milyen károkat képes okozni országhatárokon innen és túl.

A hétvége nemzetpolitikai eseménydússágához kétség nem férhet, két nap elteltével megpróbálom összefoglalni a legelgondolkodtatóbb tanulságokat. Erdélyben megalakult, és első országos küldöttgyűlését tartotta az Erdélyi Magyar Néppárt, sorban a harmadik kisebbségi párt, amely a júniusi helyhatósági, illetve őszi parlamenti választásokon versenybe száll a romániai szavazatokért. Sok hangzatos gondolat elhangzott, de a lényeg, hogy a határok feletti nemzetegyesítés a kulcskérdés, amely természetesen egybeesik a mai magyar kormány nemzetpolitikai törekvéseivel. Olyannyira egybeestek ezzel, hogy Tőkés László, pártvédnök, és -sokadszorra mondom- az RMDSZ EP képviselője akár egy Fidesz kongresszus előtt is beszélhetett volna, valószínűleg nem tűnik fel senkinek. Ha valaki eddig nem tudta volna, az állítólagos alternatíva okán, a Fidesz gondos nevelgetése alatt létrejött kisebbségi párt megtalálta az utat. Örömmel és boldogsággal tölt el, hogy szabadságharcolni akar, hogy a kommunizmus örökségét akarja még mindig levetkőzni, hogy számára Erdély, a szülőföld fontosabb, mint Bukarest, hogy készen áll a rendszerváltásra. Már láttunk ilyet, és azóta sem győzünk felócsudni az ámulatból. De a tanulságok, és jelzésértékű tények szintjén maradva, a teljesség igénye nélkül íme néhány:

Az a nagyon durva, hogy miközben Orbán Viktor puffogtatja a szellemesebbnél szellemesebb hasonlatokat arról, hogy milyen az Európai Unió az alkohol viszonylatában, hogy milyen a magyar gazdaság a zongora viszonylatában, nem, nem és nem változik az üzenet, a hozzáállás, elmarad az olyan nagyon időszerű önkritika. A németeket is sikerült kioktatni európai bürokráciából, miközben nem túl nagy számú, de talán nem megkerülhető mondanivalót tolmácsoló embercsoport demonstrált Frankfurtban a magyarországi romapolitika ellen. Kit érdekel? A lényeg, hogy még mindig vannak hamis húrok ezen a magyar gazdasági zongorán, amelyek miatt még egy Fidesz kaliberű tökéletes művész sem tud rajta játszani. Csak nem az elmúlt nyolc év tehet róla? Tény és való, hogy eszméletlen ignorancia szükséges ahhoz, hogy valaki még most is, még mindig ezt az arcátlan és öntudatlannak álcázott, de lényegében nagyon tudatos ámokfutó halandzsát le akarja nyomni minden adandó alkalommal Európa torkán. Mindezt úgy, hogy meggyőződése: Magyarország valóban stabil lábakon áll.

Azon gondolkodom, mennyi impertinencia szükségeltetik ahhoz, hogy a mi mindennapi Tőkés Lászlónk, az isteni kinyilatkoztatások nagymestere, az autonómia szülőatyja, és legvitézebb harcosa, a ’89-es temesvári barikádok hőse ma úgy legitimálja istentudja hányadik pártját, hogy a másik fél „letért az útról”? 

Tudom, hogy mostanság mindenki Gyurcsánnyal lesz elfoglalva, ezért nem is fogok nagyon hosszas diskurzuselemzést végezni mai másfélórás évértékelője kapcsán, megteszik majd az eseményt arra érdemesnek tartó politikai elemzők. 

Túl mindazon, amit elmondott és innen azon, amit nem, jó lesz nem elfelejteni: az az ország, ahol egy Gyurcsány Ferenc vádolhat a demokrácia lerombolásával egy Orbán Viktort – és ez nemhogy nem hat abszrudnak, de majdhogynem zene füleinknek –  nos, arra valóban mást nem mondhatok, mint hogy jajj neked, szegény börleszk Magyarország. Vagy mégsem?

Nem örülök egyáltalán annak, hogy a Fidesz parlamenti különórákat tart középiskolásoknak. Annak még kevésbé, hogy kénytelen vagyok ennek okán már megint a Fidesz témát feszegetni. Pontosabban a vonatkozó kommunikációs vetületeket. Az majdhogynem mellékes, hogy a főszereplő ezúttal Kövér László volt, aki osztotta az észt, ahogy az elvárható volt tőle is, csak most először mintha már ő sem tudta volna annyira jól beleélni magát a leosztott szerepbe. Akik az utóbbi időben a Fidesz hanyatló kommunikációját közelebbről-távolabbról figyelgették, valószínűleg egyetértenek abban, hogy a rossz dolgokat is egyre rosszabbul kommunikálja a kormánypárt. A jókat természetesen könnyebb volna, csak hát azok teljes mértékben hiányoznak.

 Első olvasásra úgy tűnhet, nagy igazság hagyta el tegnap Tarr Béla száját Berlinben, midőn azt állította, hogy „Az a művészet legnagyobb tragédiája, ha a politika fogságába esik. Számomra az összes politikus bűnöző, elfelejtjük őket, de a műalkotások fennmaradnak.”

Hát amellett, hogy nem vagyok egy Tarr Béla fanatikus – és mint ilyen igen ritkán vagyok hajlandó 30 percet várni arra, hogy egy távoli pont nagytotálba érjen, legyen az egy úthenger, vagy akár egy közönséges tehén -  úgy gondolom, hogy ezzel picit mellényúlt.

1 Göncz, mondhatnám, az én fogalmaim szerint nem annyira jobboldali, hanem egyre szélsőjobboldalibb, és egyben nagyon polgári fórumokat olvasgatva, ahol néhány napja folyik a patkánykingázós, bűzlő kommunistázós, fröcsögő gyűlölet retorika. (Picit talán alábbhagyott a hétvége uborkaszezon-jellege miatt, meg hát van Ezüst Medvénk is, ami valószínűleg a kisajátítás révén nagyon magyar dicsőség lesz a nemzeti kormány szájából.)