hacsaknem

Kezdjük az elején. Mindenhol azt olvasom, hogy micsoda győzelem, elveszett a Fidesz kétharmada (nem mintha kivetnivalóm lenne ezzel kapcsolatban, sőt) ám a történelmi tényszerűség és a politikai helyénvalóság kedvéért tisztáznunk kell egy tényállást. Ha nem tévedek, Navracsics Tibor EU-biztossá való kinevezését, illetve Lasztovicza Jenő sajnálatos halálát követően a Fidesz-KDNP számára a tegnapi veszprémi, illetve az április 12-i tapolcai időközi választás tétje nem az, hogy elveszíti, hanem hogy visszaszerzi-e a kétharmadot a jelenlegi kormánypárt, vagy sem. Már tudjuk, hogy ez nem jött össze, mert ha az egyiket nem húzzák be, matematikailag nincs kétharmad. Retorikailag persze a lényeg ugyanaz: amit nem szerzünk vissza, azt általában elveszítjük, és hosszú évek óta a Fidesz először valóban meginogni látszik. Viszont kivételesen nem arról szeretnék elmélkedni, mekkora nagy dicsősége ez az ellenzéki összefogásnak, mivel ezt a választást nézetem szerint újfent nem az ellenzék nyerte meg, hanem a Fidesz veszítette el. Következésképpen sokkal izgalmasabb számomra a megroggyant kétharmad értelmezése a megroggyant kétharmadról.

Semmi kedvem viccelődni. Ez annál sokkal durvább, mint hogy Habony Árpád nem létezik, nem dolgozik, nem járt iskolába, és nincs jövedelme. Putyin is itt volt, beleGÁZolt '56 emlékébe, mert joga volt hozzá, és hazament. Szóra sem érdemes, eladtuk már az anyánkat is, nem beszélve az unokáinkról. Az viszont teljesen belerondított a napomba, hogy a Balog Zoltán emberminiszter által vezetett tárca az "egységes kommunikáció" érdekében, a belső rendszabályozás szellemében, megtiltja dolgozóinak (egyelőre csak kéri őket, hogy tartózkodjanak-óvakodjanak) bizonyos, a köznyelvben teljesen megszokott magyar szavak használatát. Egymás között és az az EMMI által kezelt uniós pályázatok nyerteseivel való kommunikáció során. Bármilyen meglepő, a "geci" nincs a listán. Ellenben.

Közéleti-politikai töprengéseim közepette eszem ágában nem volt Vajna Bulvár Tímeát a billentyűzetemre venni sem a közeli, sem a távoli jövőben. Sem a Valentin-napi hisztéria kontextusában, és úgy amúgy sem. Tímea, aki olyan, de pontosan olyan fából faragódott, mint bizonyos Ráhel, nem bírt csöndben maradni akkor, amikor jóérzésű fehérnépek minden körülmények között hallgatni szoktak. Ezért közösségi oldalán üzent a nemzetnek: reméli, hogy minden nő milliós nagyságrendű ajándékot kapott ezen a napon. Lehetőleg gyémántot. Mert a gyémánt örök.

Az persze rettenetesen frusztrál, hogy egyeseknek mennyi malacuk van, miközben nekem és több millió honfitársamnak még egy fél sincs, ám minden egyes nappal közelebb kerülök a beletörődéshez: mivel nem születtem nemzeti víz-, gázszerelőnek, az én kedvemért egyetlen kormány sem fog több pénzt kuncsorogni Európától, hogy pályatévesztett mangalicatulajdonosként anyakocáim boldogabb életet élhessenek. De ha én lennék a magyarországi (nem létező) ellenzék most egyáltalán nem azon akadnék ki, hogy mekkora geci ez a Mészáros Lőrinc. Ellenben.

Miután Frau Angela oly hirtelen eltávozott Budapestről, hogy elköszönni sem tudtam tőle, úgy döntöttem, magamban tartom, mit gondolok röpke, de legalább feszült itt tartózkodásáról. És milyen jól tettem, ugyanis a Mónika-show-t szimbolikusan jobbról előző magyar közpolitika színpada mára felrobbant, és van annyira érdektelenül érdekes, mint azon agyalni, mekkora sikertörténet az, hogy a Siemens beszáll Paksba. Vagy nem.

Sajnos nem tudom teljes bizonyossággal megfejteni (pedig meg tudom), mi történt pénteken Brüsszelben, midőn Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek és Jean-Claude Junckernek, az Európai Bizottság elnökének pacsi céljából egyberagadt keze minden idők egyik legkínosabb diplomáciai pillanatképét produkálta.

Orbán Viktor pénteki mantrákat megszégyenítő vasárnapi imája után végérvényesen meghajlok ama felismerés előtt, hogy ennek az embernek mindig igaza van. Ez az ember mindent, amit elmondott pályafutása során, annak már az ellenkezőjét is kiejtette a száján, így csak idő kérdése, hogy mikor érnek össze a végtelenben azok az ideológiai párhuzamosok, amelyek mentén tegnap óta értelmet nyert, hogy Magyarországon nincs kivándorlás, hogy a devizahitelesek megmentésének dicsősége ibolyaszerénységet kíván, és hogy Magyarország nem lesz a megélhetési bevándorlók célországa.

Drágáim! Úgy telt el az év első tíz napja, hogy az alkotás múzsája sajnálatos okokból nem csókolt homlokon, ezért igen nehezen jutottam elhatározásra abban a tekintetben, hogy ennyi idő után mihez szóljak hozzá. Úgy döntöttem, mivel hosszúnak nevezhető eltűnés után a miniszterelnök úr is előkerült, megkésve bár, de én sem hagyhatom szó nélkül ezt a csodálatos megjelenést.

Mondanám, hogy az év vége egyik (ó, anyám, hány ilyen "egyik" van mostanában) leginkább lehangoló híre, hogy még soha a büdös életben nem költöttünk ennyit állami fejesekre. (Ami persze, nagyon leegyszerűsítve a dolgot, kurva jó hír is lehetne, merthogy azt is jelenti: volt miből.) Csakhogy ez nem igaz. Egyik sem igaz. Mert ez a pórnép számára megfoghatatlan, elképzelhetetlen, valószínűtlen - számokkal leírva - 2 300 000 000 forint tulajdonképpen nevetséges tétel. Bármennyire is úgy érzem, szeretnék pár gondolatot megosztani ezzel kapcsolatban, belátom, hogy tulajdonképpen szóra sem érdemes. 

Karácsony első napján arra ébredtem, hogy szenteste azzal feküdtem le, hogy az ünnepnapok alatt nem foglalkozom politikával, megpróbálom kizárni az életemből az egész éves mocskát, szennyét ennek a közéleti fertőnek, ami körülvesz. Nem sikerült. Tegnap este ugyanis, a szeretet ünnepének kellős közepén mégiscsak megszállt a virtuális világ ördöge, és szembehozta Orbán Viktor miniszterelnök úr karácsonyi jókívánságát: az ünnepi karácsonyfa ágai között kikukucskáló politikus népnek szánt, képen is átszűrődő, természetesen urizálás mentes, töltött káposzta-kocsonya-malacsült illatú üzenetét.