Mondanám, hogy az év vége egyik (ó, anyám, hány ilyen "egyik" van mostanában) leginkább lehangoló híre, hogy még soha a büdös életben nem költöttünk ennyit állami fejesekre. (Ami persze, nagyon leegyszerűsítve a dolgot, kurva jó hír is lehetne, merthogy azt is jelenti: volt miből.) Csakhogy ez nem igaz. Egyik sem igaz. Mert ez a pórnép számára megfoghatatlan, elképzelhetetlen, valószínűtlen - számokkal leírva - 2 300 000 000 forint tulajdonképpen nevetséges tétel. Bármennyire is úgy érzem, szeretnék pár gondolatot megosztani ezzel kapcsolatban, belátom, hogy tulajdonképpen szóra sem érdemes.
Azt írta valaki nagyon helyesen: ennyi pénzből egy egész ország be tudna rúgni egyszer egy hónapban. Előrébb ugyan nem lennénk azzal sem, de legalább a konstans frusztráció generálta hányinger helyett egyszer egy hónapban jól érezné magát az ember. Hozzáteszem: ennél sokkal kevesebből is be tudna rúgni, de ez is részletkérdés. Orbán Viktor karcsú államának csúfosan megbukott projektjével persze nem csak az a baj, hogy megbukott. A nagyobb baj az, hogy ez csak a felszín. Nem az a téma, hogy a miniszteri székek csökkenése ellenére egyre terebélyesedő apparátus teljes havi fizetése meghaladja a bruttó 190 milliót (ebből jön ki évente az a fenti szép hosszú szám), hogy az államtitkárok közel háromszor annyian vannak, mint a dicső fülkeforradalom után rögvest, a helyettes államtitkárokat már nem is említem. Nem az a bajom, hogy ezek a hölgyek, urak bruttóban közel négyszer annyit keresnek, mint amennyit az átlag magyar ember havonta átlagosan bruttóban hazavisz.
forrás: Blikk
Pont ez a lényeg benne: felőlem, ötször, nyolcszor ennyit is kereshetnének. Ha nem azt látnám lépten-nyomon, hogy föltétlenül ennek a százszorosát akarják ellopni. Görcsösen. Könyörtelenül. Tekintet nélkül mindenre. Reálisan szemlélve valóban nem lenne baj, ha a dupláját, tripláját keresnék annak, amit az egyszerű ember. (Különben meg nyújtsa fel a kezét, aki 234 600 forintot keres bruttóban!) Ha a szakterületükön elismert szakembereket látnék naponta megnyilatkozni, tevékenykedni, eredményeket elérni, és egyre jobban teljesíteni, nem pedig szervilis, enyves kezű csicskákat és hűséges üzlettársakat, egy szavam sem lehetne.
Baromira nem zavarnának azok a Porschék, Rolexek, úszómedencés pazar villák, és összkomfortos mangalicatelepek. Ez máshol is így van, és valószínűleg mindig így lesz. De legalább próbálnánk meg valahogy úgy játszani ezt a rohadt játékot, hogy az ártatlan plebejus urizálás dőzsölés ne legyen annyira szembetűnő, az egyre mélyülő egzisztenciális szakadék ne legyen annyira nyilvánvaló. Ilyen körülmények között pont nem hat meg, hogy például csökkent a parlamenti képviselők száma, hiszen a megbízható kádereket felfelé buktattuk helyettes államtitkárnak. Nem veszi be a gyomrom, hogy kevesebb minisztérium, kevesebb miniszter kisebb apparátust jelent. A miniszteri fizetésű, egyre nagyobb apparátussal rendelkező államtitkárok elszaporodása mellett nekem teljesen mindegy, hogy minisztériumnak vagy államtitkárságnak hívják azt, ami ugyanannyiba kerül az adófizetőknek.
Akinek van türelme és kedve hozzá, tanulmányozza bizalommal az államtitkár-helyettesi posztokat a kormányzat honlapján, nézze meg, hogy minisztériumonként hány államtitkárság működik, főnökökkel, helyettesekkel, teljes apparátussal, és vegye észre a rengeteg párhuzamos, fölösleges feladatkört, amely az egyes minisztériumok vonatkozásában fennáll. Ha ez megvan, akkor gondoljon bele, ez hivatalosan és hozzávetőlegesen mennyi pénzt visz el a közös kasszából. Hogy mekkora abszurdum rejlik abban, hogy minden pitiáner ügyet, és területet államtitkári (vagy -helyettesi) rangra emeltek, hogy osztódással szaporodnak a haveroknak kreált posztok. Amelyek a felelősség innen oda tologatása mellett nyilván magasabb fizetésekkel járnak együtt.
De mint mondtam, nem az a baj, hogy a karcsúsítás kudarcba fulladt. És nem is ez 2,3 milliárd a baj. A pökhendiséggel vegyes gátlástalanság és kormányzati cinizmus felszín alatti, azaz a hivatalos 2,3 milliárd mögötti szálai a fontosak. Hogy ezek az emberek, állami és kormányzati támogatással bármilyen úton-módon megszerzett pénzüket következmények nélkül tisztára moshatják. Ebben az évi 2,3 milliárdban nincs benne az a statisztikák számára továbbra is láthatatlan és átláthatatlan profit, amely követhetetlen hálózatokon, beépített strómanokon, csodával határos családi összefogásokon keresztül jön létre. Ez a szánalmas havi 927 ezer forint csupán elenyésző hányada e fontos és megkerülhetetlen kormánytagok valós jövedelmének. A többi ott van a földekben, értékes festményekben, ingatlanokban, vagy külföldi bankszámlák mélyén. Neveket már nincs kedvem sorolni.
Elviselném, és beletörődnék abba, hogy ennyi jár nekik, és ennyi megilleti őket. Ha nem lopnák el ezeknek az összegeknek a sokszorosát úgy, hogy már el sem fordítják a fejüket közben. Ja, és a legviccesebb, hogy ebben a mágikus 2,3 milliárdban titokzatos, Habony Mindenkitanácsadója Árpád ráadásul nincs is benne.
Ha tetszett, amit olvastál, (az sem baj, ha nem tetszett) csatlakozz a nem oly régen indult Facebook-oldal kedvelőinek táborához!