hacsaknem

Michael Haneke, Elfriede Jelinek, Matthias Hartmann... Nem tudom, Balog Zoltán hallotta-e a nevüket eddig, de mostantól remélem nem fogja elfelejtni. Ha elvbarátait kérdezi, ők azok, akik kintről megmondják a tutit, beleszólnak a dolgainkba az aljas balliberális, nemzetáruló felbújtóikkal egy követ fújva. Különben is mi az a Nobel-díj, Arany Pálma, vagy az Oscar-jelölés? És hogy veszik a bátorságot?

Úgy tűnik, újra elérkezett az ideje annak, hogy az anyaországi kultúrpolitikára vessem vigyázó szemeimet, bár előrebocsátom: ezúttal sem az elismerés hangján fogok megszólalni. Nagy segítségemre van ebben Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, a genetikai nacionalizmus szellemi atyja,  a „nem nem nem, nem nem nem, nem megyünk mi innen el” kezdetű dal legnagyobb rajongója, Orbán Viktor magyarországi sikertörténetének – a Hoffman-Balogh-Matolcsy triót is helyenként megszégyenítő –  legújabb hangja, reflektorfényben álló szócsöve. Nem Fekete György portréjának elkészítésére vállalkozom, aki előtt esetleg ismeretlenek e páratlan államférfiú és neves kultúrharcos pályafutásának kilométerkavicsai, itt pótolhatja a mulasztást.

Már pontosan elegen, pontosan eleget írtak arról, hogy január 27-én miért marad megvilágítás nélkül a Colosseum, és a holokauszt emléknapján szervezett szimbolikus tiltakozás milyen viszonyban áll a magyarországi szélsőséges pártok szélsőséges eszméivel. Tekintettel arra, hogy semennyire nem foglalkoztatnak az LMP jövőjével kapcsolatos kongresszusi esélylatolgatások,  (a túllihegett esemény egyáltalán nincs összhangban a párt súlytalanságával, és  igen, az LMP szakadni fog, mert megalakulása óta folyamatosan szakad) mint ahogy a Gyurcsány által sürgetett ellenzéki erődemonstráció sem ütötte ki érdeklődésem biztosítékát, visszatérek még egy pár gondolat erejéig ehhez a hírhez: Róma óriási amfiteátruma elsötétül a magyarországi szélsőjobb elleni tiltakozás jegyében.  

Nem csalódtam Gyurcsány Ferencben. Persze a csalódáshoz az kellett volna, hogy az MSZP egykori -őszinteségi rohamának köszönhetően lebukott - vezéregyénisége, az „el lehet innen menni” elv leghitelesebb képviselője, a jobb időkre váró Demokratikus Koalíció frontembere, az éhségsztrájkolók legnagyobb politikusa, és a politikusok hős éhségsztrájkolója valami olyat nyilatkozzon, ami gyökeresen ellentmond korábbi állásfoglalásainak. De nem. Gyurcsány pontosan ugyanazt a retorikát emelte be újra a közbeszédbe, amellyel 2004-ben, és azóta folyamatosan a „nemzetáruló baloldali” jelzőt kiérdemelte. Határon túli magyarként nem fogtam padlót attól, hogy Fletó ma is ugyanazt gondolja a külhoni magyarok ügyéről, mint ezelőtt nyolc évvel. Megnyugtat, hogy tiszta a lelkiismerete, legfeljebb annyi az ő vétke, hogy „bántó szociális érveket” vonultatott fel a kettős állampolgárság elutasítása mellett. Nos, amennyiben a 23 millió román vendégmunkás Magyarországra özönlésének apokaliptikus képzete a bántó szociális érv bagatellizálható kategóriájába helyezhető, úgy valóban semmi oka a lelkiismeretfurdalásra.

Kedves feleim, úgy hírlik, január 22. a magyar kultúra napja volt, egyben alkalom és apropó is arra, hogy díjakat adjunk át, színházi előadásokkal, kiállításokkal, koncertekkel, irodalmi estekkel és ki tudja mi mindennel emlékezzünk, tisztelegjünk, prezentáljunk, és úgy általában véve ünnepeljünk. Hogy pontosan ki és mi előtt szokás, illik tisztelegni, hogy miért pont a nevezett napon, és különben is mi az a kultúra, azt valószínűleg többen nem tudjuk, mint igen. Ez remélhetőleg nem ment fel senkit az alól, hogy halhatatlan Cseh Tamásunk előtti főhajtással bizonyítsa: hallotta már életében a kultúra szót. Neki, Cseh Tamásnak minden bizonnyal volt köze hozzá. Nem beszélve arról, hogy sajátosan magyar himnuszunkat Kölcsey napra pontosan 190 évvel ezelőtt ezen a szép január 22-én fejezte be.

Mesterházy Attila nevét régen, vagy talán soha nem írták le annyiszor, mint Mátyás király szülővárosába tett látogatása kapcsán az utóbbi napokban. Ha ez volt a cél, akkor mindenképpen abszolválta a feladatot, még akkor is ha a fogadtatás nem volt éppen szívélyes. Igy jár az ember, ha olyat tesz, ami nem szokása. Márpedig az MSZP kihelyezett elnökségi ülést tartott Kolozsváron, és nemzetpolitikai programot is elfogadott. Hittük volna? Gondoltuk volna?

Határozottan úgy érzem én is, immár hetek óta egy nyomorult publicisztika tematizálja a közéletet, ahelyett, hogy a Bayer-cikket inspiráló valódi problémákról beszélnénk. Saját felelősségem is van ebben, hiszen én magam is megkíséreltem elméleti igazságot tenni ebben a kérdésben (és ezáltal sikerült  is többé vagy kevésbé mellékvágányra terelni a valóban pragmatikus szempontokat). Pont ezért úgy döntöttem, még egyszer, utoljára állást foglalok ebben a témában. Fontosnak érzem – Lakner Dávid e tekintetben inspiráló hatású írását szem elől nem tévesztve – leírni mi az, amiről sokkal többet kellett volna beszélnünk Bayer Zsolt kapcsán, ahelyett, hogy Bayer Zsoltról beszéltünk volna. Egyszersmind válaszolni kívánok azoknak a témát követő, és okfejtésemmel jó esetben elvi, de leginkább csak azért is alapon vitázó nyájas olvasóimnak is, akik a cigány kérdést kizárólag jobb és baloldali fogalmakban, csak fehérben és feketében hajlandóak látni, így ennek megfelelően értik és értik félre az elhangzottakat.

Nem tudom, hogy a Bayer-ellenes tüntetés célját és finalitását tekintve a bűnelkövetőket fogja-e bátorítani, miként azt Kocsis Máté, a rendészeti bizottság Fideszes elnöke vizionálja. Végképp nem tudom, miért gondolja azt a kormánypárt, hogy a Bayer minősíthetetlen roma probléma felvetése kapcsán szervezett ellenzéki megmozdulás eleve kizárja a bűnelkövetés elítélését. Vagyis miből következik az, hogy aki a Bayer elleni fellépés szükségessége mellett kiáll, az egyidejűleg egyetért a romák által elkövetett gyilkosságokkal, és áldását adja azokra?

Előrebocsátom, ez itt nem a reklám helye.

Nem tudom eddig hányan jelentkeztek a nemzeti ügyek kormánya január 7-én indult Kőrösi Csoma Sándor Programjának ösztöndíj-pályázatára, engem picit bosszant, hogy Bayer figyelemelterelő hadművelete közepette majdhogynem szem elől tévesztettem ezt a történelmi lehetőséget. Fogalmam nincs, Kőrösi Csoma Sándor mit szólna ehhez, és mivel nem is fogok tudni ennek utánajárni, be kell érnem annyival, hogy megpróbálom vázolni, én mit gondolok erről a nemes kezdeményezésről.

A feladat egyszerű: segítséget kell nyújtani a diaszpórába kényszerült, vagy a diaszpóra-identitást önként és dalolva vállaló magyaroknak gyökereik megtalálásában. Tenni kell mindezt kontinenseket átívelően az USA-ban, Latin-Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Dél-Afrikában és Izraelben (khhmm, megismétlem: Izraelben) nyolc hónapig, amiből hármat röghöz kötötten kötelező eltölteni. Persze akkor a lóvé is kevesebb, de azért lássuk be: az a havi 200 sem megvetendő. A mindenek felett álló cél az, hogy szilárd alapokra kell helyezni egyszer és mindenkorra a kivándorolt magyarok nemzetpolitikai szerepét, Magyarországgal ápolt kapcsolatát. Már úgy értem, ezzel a mostani Magyarországgal és annak kormányával. (Persze, tudjuk, hogyne tudnánk: a baloldal mindig is krónikusan és magasról tett a kellemesebb éghajlatokra távozott honfitársaira.) 

Nem tudom mennyire normális ez (ember legyen a talpán, aki megmutatja nekem  jelenlegi viszonyaink normalitás-origóját), de külhoni magyarként elgondolkodtattak az elmúlt néhány nap anyaországi politikai eseményeinek árnyékos vetületei. Kisebbségi magyarként egyáltalán nem irreleváns kérdés számomra, hogy anyaországom kormánya (a mindenkori) miképpen viszonyul azokhoz, akik más nyelvet beszélnek, akik más kultúrában szocializálódtak, és talán más normák szerint élnek. Hogy miképpen tematizálja a rájuk vonatkozó közbeszédet és milyen elvekre építi azt a szakpolitikát, amelynek válaszolnia kell e társadalmi csoportok sajátos helyzetére. Pont azért, mert én magam is egy olyan országban élek, ahol kisebbségiként vagyok számon tartva.