hacsaknem

Kedves feleim, úgy hírlik, január 22. a magyar kultúra napja volt, egyben alkalom és apropó is arra, hogy díjakat adjunk át, színházi előadásokkal, kiállításokkal, koncertekkel, irodalmi estekkel és ki tudja mi mindennel emlékezzünk, tisztelegjünk, prezentáljunk, és úgy általában véve ünnepeljünk. Hogy pontosan ki és mi előtt szokás, illik tisztelegni, hogy miért pont a nevezett napon, és különben is mi az a kultúra, azt valószínűleg többen nem tudjuk, mint igen. Ez remélhetőleg nem ment fel senkit az alól, hogy halhatatlan Cseh Tamásunk előtti főhajtással bizonyítsa: hallotta már életében a kultúra szót. Neki, Cseh Tamásnak minden bizonnyal volt köze hozzá. Nem beszélve arról, hogy sajátosan magyar himnuszunkat Kölcsey napra pontosan 190 évvel ezelőtt ezen a szép január 22-én fejezte be.

Semmiképpen nem az ünneprontás szándéka vezérelt mikor úgy döntöttem, szép színes csokorba (úgy értem bokrétába) gyűjtöm néhány kifejezetten kultúrabarát történelmi pillanatát az elmúlt több mint két év kormányzásának, amely a nagylelkű díjátadások és ünnepélyes púrpárlék közepette hátha emlékezteti az érintetteket arra: mivel jár együtt az, amikor egy ország vezető politikusa felismeri, hogy „válság idején érdemes leginkább áldozni a kultúrára”. 

“A kultúra számunkra nem egyszerűen turisztikai vonzerő, nem bokréta a nemzet kalapján. A kultúra a nemzeti büszkeség záloga, egy nemzet erejének kifejeződése, szellemi kisugárzásának megtestesítője.”

Ez szó szerint így igaz, tisztelt miniszterelnök úr! Bár ha azt mondta volna, amit utólag, előzőleg és folyamatosan cselekedtek önök az elmúlt években, akkor - a HS7 nagyszerű gondolatát lefordítva a magyar kultúrpolitika nyelvére - sokkal találóbb és igazabb ábrázolása lett volna kultúrához való önkritikus viszonyulásuknak: “Menten fegyverhez nyúlok ahogy meghallom a kultúra szót”.

Nekem úgy tűnik ugyanis, hogy az elmúlt – lassan de biztosan három évben – a gazdasági válság véres áldozatok meghozatalára kényszerítő szorításában, a kultúra pont nem tartozott a költségvetési küzdelmek és megszorítások nyertesei közé. De ez önmagában még nem megbocsáthatatlan bűn, főleg a kulturális passzivitás folyamatos térnyerésének kontexusában. A költségvetési megszorítások, elvonások, zárolások, a kultúra helyett mondjuk a futballt és általában a sportot előnyben részesítő kormányzati politikák ( a helyett a baj, nem a sport!) önmagukban még nem vetik fel a kultúra szándékos,előre megfontolt lefejezésének gyanúját. Azonban abban az országban, ahol a kultúra valóban nem egyszerű bokréta a nemzet kalapján, ott az alábbi -  a teljesség igénye nélkül összeállított, több bokrétára való – intézkedések, illetve ezek következményei elképzelhetetlenek lennének. A magyar kultúrában való nemzeti gondolkodás többek között az alábbi algoritmusok szerint manifesztálódik:

- A nemzeti tudás minimuma Nyírő Józseffel és Wass Alberttel kezdődik és végződik a Nemzeti Alaptanterv betűje szerint. Vagyis az antiszemita, rasszista elköteleződést nem árt időben elkezdeni beleoltani a fiatal nemzedék vérébe, a vitatható irodalmi személyiségek életműveinek NAT-ba emelésével, a pedagógusok megkérdezése nélkül nevelünk, oktatunk, és terjesztjük a kultúrát. Bravó.

- Egy észrevétlenül működő szervezet, amelynek húsz év alatt mindössze két-három szereplős beszélgetések és filmklubok szervezésében merült ki a tevékenysége, hirtelen tételesen bekerül az alaptörvénybe. A szinte teljesen ismeretlen Magyar Művészeti Akadémia a Műcsarnok és a Pesti Vigadó tulajdonjogának kiérdemlése mellett, az MMA elnökének javaslatai alapján alakítják át a kultúra legfőbb pénzosztó szervét, a Nemzeti Kulturális Alapot, illetve a Nemzeti Filmalapot, és az akadémia beleszólhat a Kossuth- és a Széchenyi-díjasok jelölésébe is, néhány millió forint helyett milliárdok fölött rendelkezik. Anyám....!

- A hazai és nemzetközi szakma véleményét és tiltakozását teljesen figyelmen kívül hagyva, önkényesen neveznek ki egy színházigazgatót vagy éppen kirakatpályázat meghirdetésébe csomagolt olcsó színjátékkal cserélik le a Nemzeti Színház nem eléggé nemzeti igazgatóját. Jelszó: a tehetség, az elismertség, a teltház nem számít. Kultúrmosollyal az ábrázatunkon kulturális missziót teljesítünk: kitúrunk mindenkit mindenhonnan, aki nem olyan, mint mi.

- Miközben a Markó Iván vezette Fesztivál Balett működésének támogatására 130 millió forintot adott a kormány, a független, fenntartó nélkül működő társulatok támogatását célzó pályázat kiírási és elszámolási határidejének bizonytalansága évek óta nehezíti, mostanra több esetben el is lehetetlenítette jó néhány alkotó tevékenységét. Ilyen talán soha nem volt: ekkora összeg, független tánc kategória, közvetlenül a kormánytól, pályázat nélkül. Szép teljesítmény.

- A Nemzeti Könyvtár sorozat elindításáról, mint oly sok más esetben, éppen a magyar könyvszakma szereplőivel nem konzultáltak.  Az egy dolog, hogy beavatkozol a piaci folyamatokba, de amikor 14 kötet megjelentetétésébe 300 millió forintot tolsz úgy, hogy az egész éves könykiadási pénzed alig több, mint 200 millió, akkor joggal számíthatsz arra, hogy felháborodást keltesz. Zavarja az urakat? A legkevésbé sem.

- Fölszámolták a  Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt. Vagyis műemléki és régészeti hatósági ügyeket szakmai kontroll nélkül hagyunk. A racionális és logikus működés biztosítása helyett előkészítetlenül és megalapozatlanul szüntetünk meg nagy múltú intézményeket, mert ez tűnik a járható útnak.  Nem akarok igazságot tenni a kulturális örökség hosszú távú fönnmaradásának közérdeke, illetve a műemlék-tulajdonosok magánérdeke között, de nyilván felvetődik a kérdés: hol vannak azok a fene nagy nemzeti értékek az aktuális helyi gazdasági és politikai érdekek viszonylatában?

Sajnos azt sem én találtam ki, hogy  a korábban a megyei fenntartásban álló közművelődési intézményeknek a létét fenyegeti, hogy a városoknak kell átvenniük őket, nem beszélve arról a több száz településről, ahol már most sem működnek ilyen intézmények.

A József Attila-díj pofátlan, arrogáns önkényes odaítélése (kit érdekel a szakma véleménye) a kultúra pártpolitikai megtaposásának sokat hivatkozott iskolapéldája, hadd ne részletezzem. Mint ahogy nem mai hír, de máig aktuális, hogy Eszterházy Pétert véletlenül kicenzúrázzák a közrádióból. Parti Nagy Lajos meg már rég úgy döntött, hogy inkább nem adja a nevét  és műveit ehhez a közszolgálati médiabohózathoz. Amelyhez természetesen hozzátartozik a kulturális műsorokban véghezvitt tisztogatási hullám is.

Jut eszembe, azért van itt pozitívum is, a nemzeti filmgyártás sínen van már lassan két éve. Az Andy Vajna kormánybiztos - kizárólagos állami tulajdonú zártkörű részvénytársaság formájában működő - gazdasági társaságába, a Nemzeti Filmalapba feccölt másfél milliárdocska elég drága Fidesz propagandaműhelyre utal, bár ha a nemzeti filmek készítésének garanciáját magán hordozza, akkor minden meg van bocsátva. És mert mindenhova azt ültetünk be, aki a mi nótánkat húzza, végül is dicséretes, hogy a kulturális intézmények igazgatóit immár kinevezik és megkímélik őket egy csomó fölösleges, előre megrendezett körtől. Tiszta beszéd. A kultúra végképp nem immunis az ideológiai fanatizmusra.

Soroljam még a példákat az ésszerű, pragmatikus kultúrpolitikai döntésekre, de minek? Megkérdezem magamtól: mi a frász az az alaptörvényben leírt közös nemzeti örökség? Ha van ilyen egyáltalán, valami, ami túlmutat az alaptörvény preambulumában foglalt dagályosan hömpölygő  giccses beütéseken, valami amit nem akarunk megszüntetni, csak azért mert történetesen jól működik? Normális esetben a szabad, minden politikai irányítástól független kulturális élet lehetne ez. Lehetne.

A magyar kultúra napjának apropóján, a szokványos politikai földcsuszamlásokon túl, a pátosszal teljes díjátadások végére érve, vessünk egy pillantást az elmúlt évekre. A  magyar nemzeti kultúra, amelyről beszélünk – áldjon bár, vagy verjen sors keze – éppen afelé a tetszhalott állapot felé halad, ami egyenes következménye annak, hogy pontosan ugyanolyan puskaporos területét képezi a magyar kormánypolitikának, mint az oktatás, a közigazgatás, vagy a gazdaság.

Egyáltalán nem szeretném, ha megérnénk azt az időt, amikor a magyar alkotó, a „kultúracsináló ember” azt mondja: nem rendez, nem ír, nem alkot, és nem gyarapít. Mert elege van a meghurcolásból, abból, hogy lassan csak megrendelésre szabad gondolkodnia, hogy szakmaiságában alázzák meg ha politikai elköteleződésének mikéntje és mértéke nem felel meg az elvárásoknak. 

Cseh Tamás örökségére emlékezve, Isten éltessen azért, magyar kultúra! 

,