Bevallom, Jenci nénit nem volt könnyű kiheverni, de nincs sok idő az álmélkodásra: jönnek, naponta jönnek a fizetett Jenci nénik. Rögtön itt van Kerényi Imre, főállásban miniszterelnöki megbízott, nem mellékállásban miniszterelnöki cseléd. Akiről csak azért beszélek megint, megkockáztatva, hogy semmi újat nem tudok mondani, és talán közönséges is leszek, mert szilárd meggyőződésem, hogy Kerényi Imrék nélkül ez a rendszer nem állna ilyen bombabiztosan a lábán. Meggyőződésem, hogy a Kerényi Imre (Fekete György, Szaniszló Ferenc, Bencsik András, a sor tetszőlegesen folytatható) kaliberű önjelölt cselédek öntudatlannak tűnő, ám végtelenül tudatos közhasznú (?) böfögései bizonyítják, hogy Magyarország miért lett megvezetett, ám megingathatatlan hitű, kedélyesen tapsikoló cselédek országává.

Nem beteg emberek ezek. Minden percét élvezik nagyszerű küldetésüknek: raklapnyi pénzért provokálnak. Mert megtehetik. Akinek kimaradt Kerényi alakítása az ELTE BTK és a Political Capital szervezésében Nemzeti kultúrpolitika? - Irányok és vitapontok címmel rendezett, vitának álcázott beszélgetés során (minden elismerésem Vári Györgynek, aki töretlenül hisz abban, hogy Kerényivel érdemes vitázni), annak röviden összefoglalom az elhangzottakat.

A balliberálisok által sokáig víz alá nyomott, nemzeti jobboldal képviselőjeként Kerényi úgy élt a Kádár-rendszerben, mint Marci hevesen. Mostanra meg könyv nélkül fújja, hogy a közérdeknek a népszaporulatot magasabb helyen kell jegyeznie, mint az egyéni szabadságjogokat. Kerényi szerint Kerényi megteheti, hogy bármit mondjon, mert nincs közhatalom a kezében, ő csak egy cseléd, egy apró pont, aki sok mindent tud, és sok mindent nem. Aki végtelenül elégedett önmagával, és a munkájával (értsd úgy, hogy az alaptörvény asztala, a megrendelt illusztráló festmények, Tormay Cécile kanonizálása, a megszállási emlékmű a Szabadság téren és a Nemzeti Könyvtár-sorozat). A Magyar Krónikát még a nők is olvashatják, mert nincs benne veszekedés, és egyszer lesz egy Béke szigete. Kultúrharc van, a világ pedig fekete-fehér, jobb és baloldal van, a bűnökért pedig bűnhődni kell, tudják, a hét szűk esztendő.

 KERÉNYI IMRE: A MINISZTERELNÖK CSELÉDJE VAGYOK (forrás: Facebook)

Nem hiszem, hogy a hallgatóság reakcióiból bármit is érzékelt volna Kerényi, nem is ezért szalajtották oda, ahova. Minden rendszerek kiszolgálója, hevesen élő Marcija megint nagyot alakított: elérte azt, ami világéletében éltette, és amiért ma is (egyáltalán nem cselédi) fizetést kap: hogy megszólalásainak elvetemültségén háborogjon a magyar kultúra, közvélemény balliberálisabb fele. Ami engem illet: nem háborog, hanem szörnyülködik és viszolyog. Nem a leplezetlen talpnyalás, az ájtatoskodó okoskodás, a személyes sértettség és frusztráció unalomig ismert rigmusai a mellbevágóak. Azt tudjuk, hogy ha valakinek kimarad pár év az életéből, amikor rejtélyes okokból nem az éppen fennálló hatalom seggét nyalja, előfordul vele, hogy az elnyomottság érzése uralkodik el rajta, és évekkel később sem arra gondol, hogy azért koccolták, mert egy alkalmatlan idióta, hanem évekkel később is siránkozni fog, vélt vagy valós sérelmeire hivatkozva tartja megkerülhetetlen fontosságúnak válogatott baromságait. 

Az ilyen Kerényikben rejlő fantasztikus lehetőségekkel, azaz ezeknek a nyomorult turulnemzeti értelmiségieknek a világfájdalmával legitimálják ebben az országban az állandó harci készültséget. Osztályharc, rezsiharc, szabadságharc, kultúrharc, mindegy, csak legyen ellenség, akit le kell győzni, akitől meg kell védeni, akin bosszút kell állni. Buzik, nők, kövérek, ateisták, gyermektelenek, másként gondolkodók. Ez adja ennek a rendszernek a páratlan szépségét: hogy ilyen Kerényi-féle alakok a vezér megbízottjai, bizalmasai lehetnek. Akik békét prédikálnak, miközben folyton uszítanak.

Nem, Kerényi elvtárs, ebben az országban egyetlen harc folyik! Az a harc, amelyet autoriter beütésekkel leírható politikai szereplők, és az őket feltétel nélküli, kritikátlan alázattal kiszolgáló lelkes vazallusok vívnak az istenadta nép ellen. Én önnel ellentétben hiszek a szabadság mindenek felett álló fontosságában. Amiben sem ön, sem az az ember nem hisz, akinek ön cselédjévé szegődött. Én hiszem, hogy a szabadságjogok körül gravitál az életünk, és hogy ezek a jogok minden máshoz képest viszonyítási pontot jelentenek tyúkszaros földi életünk minden pillanatában. Mélységesen megvetem ezt a rendszert, amelyet ön cselédként a vállain hordoz, és amely úgy tekint e népre, mint igavonó barmok, és szaporodásra teremtett tenyészállatok gyülekezetére. Megvetem ezt a kisstílű, nagyon sok adófizetői pénzbe kerülő önelégült ámokfutást.

Egyébként semmi problémám nincs Kerényi kendőzetlen őszinteségével, amellyel önmagát definiálja. Az viszont elkeserít, hogy van még pár millió hozzá hasonló önjelölt szolgalélek ebben az országban. A különbség az, hogy ők valóban annyit keresnek, mint egy cseléd. Úgyhogy - mivel Vári Györgyöt érdemtelenül kiszorítottam ebből az írásból - végszóként álljon itt egy elgondolkodtató, megszívlelendő nagy igazság tőle, amely valamelyest ellensúlyozni tudja szomorúságomat: "ezek addig vannak csak, amíg azt gondoljuk, hogy vannak, és harcolni kell velük, általuk."

Ha tetszett, amit olvastál, vagy ha nem, csatlakozz a nem oly régen indult Facebook-oldal kedvelőinek táborához!