Mint tudjuk, hőn szeretett kormányunk-vezérünk, kétharmados ingadozásában, egykor tündöklő brókercégek bukásának, és geciző-ügynököző oligarchák féktelen vagdalkozásának árnyékában iskolákból vadászik gyerekeket a március 15-ei állami ünnepségre.
A lényeg: a budapesti ünnepségekre minden iskolából tíz gyereket szeretnének vinni és melléjük egy kísérőt, így összesen 250 diákot szállítanának busszal Budapestre Pest Megyéből. Vagyis kiadták az ukázt a fiúk, mert mióta a kétharmad alatt-fölött rezeg a léc, soha nem lehet tudni, milyen kellemetlen meglepetések érhetik az embert március 15-én. Még az is előfordulhat, hogy nem áll elég tömött sorokban a biodíszlet a bátrak előtti tisztelgés, és Orbán Viktor jegyében a Nemzeti Múzeumnál, a Kossuth-téren, a Várban és megannyi, görcsösen ünneplőbe öltöztetett helyszínén büszke magyarságunk jelenkori vergődésének.
Meghívás, nem utasítás. Nem kötelező, de melegen ajánlott (fotó: Facebook)
És e nyomasztó, fojtogató légkörben, amikor régi korok rossz emlékeit és reflexeit idéző-megszégyenítő történések akadályozzák, hogy lelkünket esetleg ünneplőbe öltöztessük, ha akarjuk, találtatott egy olyan oktatási intézmény ebben az országban, amely nemet mondott. A Váci Madách Imre Gimnázium tantestületének felfordult a gyomra ettől a szánalmas toborzástól. Ki merték mondani, le merték írni, és miután leírták, alá is írták, hogy NEM! Hogy „nem támogatják és nem is szervezik meg a diákok politikai színezetű rendezvényeken való részvételét, elfogadhatatlannak tartják, hogy ezt a diákok számára bárki is kötelezővé tegye, és az adatvédelmi törvényekkel ellentétesnek vélik annak kérését, hogy az esetleges résztvevők, vagyis a diákok adatait továbbküldjék a szervezőknek.”
Mikor éppen arra gondoltam, hogy egy évvel ezelőtt, ezen a napon azt írtam (annak kapcsán, hogy 800 forintos órabérért kerestek embereket március 15-re a Múzeum kerthez): „Egyelőre még fizetnek, hogy bértapsoljunk. Vagy bekiabáljunk. Jövőre már kötelező lehet.”, mikor eljutott az agyamig, hogy körülbelül igazam lett, jöttek ezek a derék, bátor emberek. Mikor lemondóan, megfáradva köptem volna újra egyet erre az országra, kiderült, hogy itt-ott még mindig maradt egy-egy felvillanó szikrája a reménynek.
Értem én, hogy nettó veszélyt jelent aranytorkú lángelménk, zseniális vezérünk tömött sorosnak remélt beszédére, hogy idén is ilyen szerencsétlenül, éppen hétvégére esik ez a rohadt nemzeti ünnep. Horribile, az első zárva tartó vasárnapra. Tehát még egy jó kis shoppingolás csábítása sem ösztönzi arra a családot, hogy kimásszon az ágyból. De mégsem ez a kvintesszencia. Hanem ugyanaz, ami tavaly, és ami néhány éve: semmi nem kötelező, de melegen ajánlott. Nem utasítanak, de ellentmondást nem tűrően meghívnak.
Ha ez nem így lenne, akkor normális országban élnénk, ahol ez a hír legfeljebb egy távoli diktatórikus államról szóló ötödrangú téma lenne egy bulvármagazinban. Ha egy normális országban, és nem a megroggyant nemzeti együttműködés rendszerében élnénk, akkor most ezeknek a pedagógusoknak a kiállását, szuverén döntését nem kellene a szó legszorosabb értelmében, ünneplésre méltó hőstettként definiálnunk. Ha egy normális országban élnénk, nem fordulna meg a fejemben, hogy ezek után vajon mikor derül ki, hogy a váci iskola helyén nagyszerű fedett sportlétesítmény építhető, mikortól kell közmunkára jelentkezniük ezeknek a pedagógusoknak, vagy legalábbis mennyire vágják el az intézményt mindenfajta költségvetési támogatástól, mikor jön a fekete autó, és a visszaéléseket feltáró gazdasági átvilágítás.
A legnyomasztóbb az, hogy most megint annak kell örülnünk, ami máshol az élet legtermészetesebb velejárója lenne, vagy amire sor sem kell kerülhetne. Borzalmas, hogy ugyanazt kell leírnom 2015. március 15-én, amit tavaly: nemzeti ünnepünk (bármelyike) nem szól semmi másról, mint az éppen aktuális politikai ürülék teregetéséről, hogy nem mellesleg a magyar forradalom, szabadságharc, és sajtószabadság ünnepére a kormány biodíszletet keresnek a statisztika javításához.
Gyomorforgató, amivé ünnepeink, ünnepélyeink süllyedtek. Fizetésből élő, megfélemlített kisemberek körlevélben felszólítanak náluk kisebb, hasonlóan megfélemlített fizetésből élő embereket, hogy vegyenek részt. Ünnepeljenek, koszorúzzanak, hajlongjanak, tapsoljanak. És ha nem vesznek részt, akkor jelezzenek vissza és számoljanak azzal, hogy. Ki meri felvállalni, kinek van ehhez gyomra és idegrendszere? Ki akar úgy ünnepelni, hogy kötelezővé teszik neki? Ez a legszomorúbb ebben: hogy ezt adjuk tovább, ezt tanítjuk azoknak a gyerekeknek, akik már azt sem fogják tudni, mit jelent ünnepelni, nem hogy szabadon, mindenféle kényszerektől mentesen tenni azt.
Köszönik, de ők inkább nem küldenek diákokat (fotó: eduline.hu)
Ezért fontos - ha már nem élünk egy normális országban, hanem egy rothadó, minden nemzeti tartalmától megfosztott, együttműködésnek csúfolt rendszerben - az ami történt: hogy emberek, fizetésből élő, onnan fentről kisembernek látszó nagyszerű pedagógusok nyíltan vállalták azt, amit kevesen és ritkán mernek mifelénk. Hogy helytelenítik azt, hogy a politika minden szennye gátlástalanul belefolyik az iskolába, hogy megfertőzi azt a keveset is, ami a tényleges ünnepből, ünneplésből maradt. Fontos, hogy önérzetes, gerinces, egyenes emberek visszaadták a reményt. Hogy ez az ország nem csak a gyáva, sunyi, megalkuvó, ügyeskedő, tájba simuló, lekenyerezhető, megfélemlíthető, felhasználható, kizsigerelhető, megbízható káderek országa. Úgyhogy tisztelet a bátraknak, akik vállalták, hogy nem lesznek olcsó, politikailag irányítható, állami biodíszlet. Tisztelet a Váci Madách Imre Gimnázium Tantestületének!
Frissítés: Máris felbukkantak a fizetett pártfogók, akik kiakadtak a váci pedagógusok levelén. Remélem komolyan gondolják, mert viccnek túl durva lenne. ITT olvasható a válasz-petíció.
