Nem kis teljesítmény szükségeltetik ahhoz, hogy valaki az Oxfordi Egyetem híres diákjainak listájára kerüljön. Viszont egyenesen emberfeletti teljesítmény kell ahhoz, hogy valakit az intézmény töröljön erről a listáról. Ez a hatalmas bravúr valóban keveseknek sikerül, ezért jelentem alássan, Orbán Viktor miniszterelnök úr valóban büszke lehet magára. Még életében törölték Oxford dicsőségfaláról. Nem elég, hogy Ámerika beszólt, és bántotta. Most még ezek is.

Szóval az úgy volt, hogy 1989-ben a gaz Soros György pénzén Orbán Viktor egy évig Oxford padjait koptatta, nemrégiben azonban úgy döntött az intézmény, hogy túl hosszú saját dicsőségének listája, ezért kurtított egyet rajta. És hát erre a rövidített büszkeségi listára már nem fért fel Felcsút híres szülötte. Még mielőtt bárki azzal akarna megvádolni, hogy a káröröm beszél belőlem a történések kapcsán, tisztázni szeretném: ez egy aljas rágalom. Igaz, hogy én nem tanulhattam Soros György pénzén, meg a másokén sem Oxfordban. De.

Amíg arra várok, hogy vigaszdíjként valamely patinás, elismert szingapúri, vagy kínai egyetem a magyar alaptörvényhez hasonló szilárdságú gránitba vésse a nevét, megpróbálom a kormánypropaganda oldaláról megközelíteni ezt a kérdést. Tulajdonképpen semmi másról nincs szó, mint arról, hogy Dudley Moore-al ellentétben, aki időközben elhunyt, és ezért került törlésre a neve, Orbán maga kérte lomtárba helyezését az Oxfordi Egyetem színvonalának utóbbi években tapasztalt drámai visszaesése miatt. Ehhez már Viktorunk nem adhatta a nevét.

 Oxford dicsősége: a hírhedt diák (fotó: 444.hu)

Aki figyelemmel kísérte Orbán hatalmas karriert befutott - a liberális demokrácia hulláján tort ülő - erdélyi ámokfutó beszédét, illetve annak utóéletét, az pontosan tudja, hogy minden a forgatókönyv szerint történt. Az amerikai lapok felháborodását Francis Fukuyama leesett állával összekötő tengely mentén mindenki bekaphatja. Az Oxfordi Egyetem és a liberális demokrácia agymosói hiába próbálták lejáratni éveken keresztül saját magukkal dicsőséges Viktorunkat, eljött a nap, és az elnyomott mártír végre elégtételt vett a hanyatló Nyugaton. Nem kívánja jobb sorsra érdemes nevével tovább öregbíteni a brit oktatási intézmény hírnevét. Eddig volt, és nem tovább.

És most tényleg komolyra fordítva: nem elég egész Európával szembemenve a brit miniszterelnök oldalán szabadságharcolni, legalább a fránya, ocsmány látszat kedvéért demokratának is kellene látszani. Orbánnak ez nem sikerült. Se szóban, se tettekben. És nem elég, hogy évek óta szorgalmasan kövezi a Szibériába vezető göröngyös ösvényt, immár világgá is kürtölte, hogy a járható út mindenképpen Szingapúron át vezet. Meg sem próbált demokratának látszani.

Igaz, hogy így utólag belegondolva sajnálom szegény Viktort. Szar lehetett a magaskultúra, történelem, intelligencia magasiskolájának falai között úgy sínylődni, hogy sehol egy stadion, vagy legalább valami focipálya alakú legelő. De nagy nehezen megint komolyra fordítva: szégyenteljes, legalábbis jelzésértékű, újabb presztízsveszteséggel egyenértékű döntés szemtanúi vagyunk. Az Egyesült Államok, és a világ megannyi demokratikus országa és ilyen előjelű értékeket valló személyiségei után a britek is beintettek. Orbánnak, és miatta nekünk is. És lássuk be: aki Európa közepén temeti a demokráciát, annak nem sok keresnivalója van semmiféle dicsőséglistán.

Amúgy meg ne remélje senki, hogy ezt az önmagán túlmutató  hírt viszontlátja a közmédiában. Vagy Havasi kolléga jól időzített közleményében. Vagy bármilyen nemzeti orgánum informálásában. A főszereplő is magasról tesz az egészre: jól leugatja az asszony fejét, hogy hideg a vacsora, és rajzolja tovább, messze Oxfordtól, a rezsicsökkentést támadó liberális demokráciából való kivezetésünk térképét.