Mindenféle elérhető szögből és megvilágításból igyekeztem tanulmányozni az Alföldi Róbert rendezése ellen irányuló, felháborodással egybekötött tüntetés híradásait, felvételeit. Látszólag nincs összefüggés, de arra jutottam, hogy megnyugodhatunk: minden rendben van, minden a helyén van István országában. A propagandával egyenesen arányosan dübörög a gazdaság, az oktatási rendszer fénykorát éli, jóléttől elégedett, derűs emberek járnak-kelnek az utcákon. Sőt. Magyarországot irigykedve, és egyre nagyobb tisztelettel fürkészi a gyarmatosításában érdekelt Európa. Egyetlen dolog van csupán, ami nem stimmel ebben az idilli képben.
Van egy felháborító, vállalhatatlan, gyalázatos rendezőnk. Aki nem elég, hogy egy „hazaáruló”, „mocskos buzi”, egy „nem tiszta”, „korcs”, „genetikailag rosszul kódolt”, „felemás” ember, de mindennek megkoronázásaként meggyalázta szent királyunkat, és (hallatlan!) történelmünk nagyjait nem szerethető, hanem ellenszenves figurákként ábrázolta. Aki magyar, nem nézi ezt meg! Pokolba vele!
Ilyen, és ehhez hasonló szavak egymás után helyezésével, gyomorból jövő skandálásával kívánt véleményt nyilvánítani az a mintegy száz, vagy több tucat (kinek melyik áll közelebb a szívéhez) magyarságában sértett ember, aki árpádsávba, magyar zászlóba, „Magyar vagyok, nem zsidó” feliratú pólóba, vagy csak egyszerűen önmaga valamilyenségébe burkolózva üvöltötte bele a vakvilágba a „mocskosbuzizsidó” valamennyi árnyalatát.
Elnéztem ezeket az embereket. Elnéztem, ahogy a sokunk számára teltházas előadásairól, hónapokkal előre eladott jegyeiről, provokatív, de minden esetben gondolkodásra és továbbgondolkodásra sarkalló produkcióiról, sikeres intézmény-menedzseléséről ismert Alföldi Róbert kicsapta a képmutatás és butaság biztosítékát ennél a maroknyi, borzasztóan szánalmas látványt nyújtó embernél. Akiknek zöme(?) bevallottan nem látta Alföldi rendezését, de Vidnyánszky Attilához hasonlóan volt, van és lesz véleménye róla. Pedig ha látta volna, tudná, hogy érdemben miért sz*r és felháborító az, amiről úgy hallotta, hogy sz*ar és felháborító. Kifogásolhatná a művészi megvalósítást, a színrevitel módját, és nem érné be azzal, hogy Alföldi szexuális irányultságából levezesse a rendező valósnak vélt nemzetgyalázását, és a rendőrsoron túl lévő embertársai „mocskosbuzi” identitását.
Ehhez képest volt szerencsém elnézni, ahogyan a Bayer Zsolt-félék cizellált, választékosan csomagolt gyűlölködését utcára vitte ez a két számjegyű szókincsével esetlenül viaskodó, az árpádsávot magyarsága és a magyar kultúra védelmében lobogtató „csődület”, amelynek mocskolódó, fröcsögő sorfala közepette az Alföldi legújabb, gondolkodásra késztető darabja iránt érdeklődő békés, és meglehetősen heterogén közönség igyekezett bejutni az Arénába.
Van ennek a képnek egy szomorúan lehangoló olvasata. A társadalom perifériáját megtestesítő, elgyötört, leginkább idősödő arcokat, a kirekesztést, megbélyegzést hirdető pólók mögötti tudatlanságot, és az esetenként fiatal, zavart tekinteteket valami megmagyarázhatatlan, féktelen indulat hozta közös nevezőre. A lebutított csatakiáltásokban kifejezhető gyűlölet valami iránt, amit tulajdonképpen nem is ismernek. Ugyanakkor hiszem, hogy van ennek a képnek egy pozitív olvasata is. Amit a legtalálóbban talán így lehetne összefoglalni: miközben a gondolkodásra, reflexióra/önreflexióra vágyó több ezer néző megtöltötte az Arénát, odakint körülbelül száz elkeseredett, színházba valószínűleg ritkán, vagy soha nem járó, de Alföldi másságáról, és művészetének felháborító jellegéről annál markánsabb véleménnyel rendelkező, tájékozatlan, megvezethető, a gondolkodást zsigerből elutasító kisebbség hülyét csinált magából.
Mert a száz és a több ezer közötti kontraszt nem csupán egy érdektelen statisztikai adat. Mint ahogy a céltalan, gyűlöletszínű üvöltés, és a békés, provokációt elutasító magatartás közötti ellentét sem lényegtelen mellékszála a történetnek. Alföldi Róbert mondta, hogy mindenféle hatalomnak ellensége a gondolkodó ember. Ha ez így van (tudom, hogy így van) akkor jó hír lehet, hogy az ellene szervezett, nevetségességbe fulladt tüntetés és a művészete iránti (több ezres) érdeklődés bebizonyította: van igény a gondolkodásra ebben az országban, bárhogyan vélekedik is erről a hatalom, és bármennyire is elutasítja azt egy kilóra megvehető, eltévelyedett nyáj.
És ami legalább ennyire fontos: nagyságrendekkel kisebb igény van a kereszténységre hivatkozó olcsó, öncélú zsidózásra. Arra, hogy saját magyarságunkat az egyetlen hiteles mércének tekintve, mások magyarságát pellengérre állítsuk. Arra, hogy a magyar kultúra állítólagos védelmében, felelőtlen véleményformálók uszító retorikáját mérlegelés nélkül követve, keresztre feszítsük a tőlünk különbözőképpen gondolkodókat.
Hibáival, szakmai értelemben vett mellényúlásaival együtt, Alföldi darabja ezúttal is azt kéri tőlünk, hogy gondolkodjunk. Az egymás magyarságának megkérdőjelezéséig menő, parttalan ízlésviták ellenére talán ez lehet a legnagyobb erénye ennek a megosztó, új Istvánnak: hogy sokakat, és egyre többeket késztethet gondolkodásra. És ahol sok ezer, gondolkodó ember kíváncsi a művészetre, ott egy százas nagyságrendű csőcselék ordító buzizásának nincs létjogosultsága. Ott bárkinek vitatható lehet az ízlése, de soha semmilyen körülmények között nem kérdőjelezhető meg az identitása.
