Borítékolható volt, hogy a rengeteg pro és kontra értelmezés, kritika, bírálat, dícséret, megvető fröcsögés, értékelés után előbb-utóbb Bayer Zsolt is magára ölti a sértett önérzetű drámatörténész és színházkritikus köpönyegét, és előbb-utóbbi beletörli a lábát azokba, akiknek az István, a király idei színreviteléhez közük van. Szörényi Leventének címzett (nyílt) levele egy újabb tipikus, pátosszal teljes nyavalygás, amelyben önjelölt igazságosztóként siratja István deheroizálásának szentségtörését, és áhítatosan forgatja a szemét azon, hogy Bródy-Szörényi művének kortárs értelmezése nem a klasszikus magyar, szívünknek oly kedves sikertörténetként mintázta meg az államalapítás ma is oly aktuális üzeneteket hordozó vajúdását.

Bayer hitből, jóérzésből, erkölcsösségből oktatja Szörényiéket és  „öngyűlölő” történelemszemléletük fölött sajnálkozik. Teszi ezt úgy, hogy közben Horthy lelkére hivatkozik (!!!), és általánosítóan buta szentenciákkal (a budi tetejére kitett töklámpás) sújtja mindazokat, akik a magyar múltat nem egy verőfényes, madárcsicsergős, májusi kirándulásként értelmezik, ahol a hegytetőre felérve, büszkén tekintünk a távolba, és kéjelegve megmártózunk dicsőséges magyarságunkban. Talán azért is, mert maguk köré tekintve, nyomát sem találják ennek az ideális valóságnak.

Mondanám, hogy az indulatok igazságtalanná teszik az embert, de ez a felmentő körülmény Bayer Zsolt esetében már rég nem állja meg a helyét. Sokszorosan visszaeső ő abban a tekintetben, hogy miként kell a sajátjától/sajátjuktól eltérő véleményeket, szimbólumokat, hangsúlyokat árulásként, erkölcsi pusztításként/pusztulásként beállítani, és - bármiről lenne szó - levezetni belőlük a másik oldal keresztrefeszítésének kategorikus imperatívuszát. A focihoz, politikához, színházhoz értők országában Bayer (is) olyasmit kér számon Szörényin, ami a 30 évvel ezelőtti Istvánban is benne volt. István deheroizálásának evidenciája a szövegből ugyanúgy következett harminc éve, mint ahogy következik ma is, és ahogy következik bármilyen drámai szövegből, amely emberi dilemmákat feszeget. „Mondd, mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge? „Törvényedre sújt le kardom, ha ölnöm kell, hogy védjelek” – mi ez, ha nem azoknak az emberi gyengeségeknek a tökéletes leképezése, amelyek a darab szövegét elejétől a végéig végigkísérik és amelyek két emberi  igazság (érdek, önzés, gyengeség) konfrontációjának egyáltalán nem felhőtlenül szívmelengető képét tárják elénk. Ebben az értelemben István egészen pontosan annyira deheroizált, mint mondjuk Hamlet, úgyhogy akkor Shakespeare-nek is a k*rva anyja?

Ez így, ebben a formában  szánalmas, Bayer úr! Nincs észérv, csak ellenség, nincs szakma csak ideológia, a „mi” és a „ti” közötti árkok elmélyítésének érzelmileg manipulált perverz gyönyörűsége. Nem, Bayer Zsolt! "Nálunk, magyaroknál" egyáltalán nem nemzeti sport Szent István gyűlölete, sem Szegeden, sem Csíksomlyón. És "mi, magyarok" sem Istvánt, sem Koppányt nem tartjuk akarattalan pöcsnek, miként a pártbérenc tollforgatóknak kötelező azt belelátni, belemagyarázni abba az Istvánba, amely ezúttal nem a jó oldalon született. A haza hivatásos uszítójának lenni nem dícsőség, ezért ha valami fölött érdemes sajnálkozni, akkor az éppen az, hogy hídépítés helyett Bayer is újabb hidakat éget fel. Mert veszi a bátorságot, hogy jobban tudja, mire gondoltak Szörényiék-Bródyék amikor megírták a művet, minek milyen jelentést tulajdonítottak akkor, régen, a történelem hajnalán. Sokan másokhoz hasonlóan Bayer Zsolt sem azt rója fel Szörényinek – amit ő maga egyébként fel is rótt az Alföldi-rendezésnek – hogy mondjuk a színészi kvalitások oltárán feláldozta az énekesi képességeket, hogy a hangszerelés felhígitásával párhuzamosan a kisszínpadon kiválóan érvényesülő művészi alakítás nagyszínpadon üresjáratokat eredményezett, hogy Feke Pál karakterén nem jött át esetleg az általunk elképzelt, „igazi” István. Nem, mindez nem érdekli Bayer Zsoltot.

És ettől kezdve ő maga válik a lepukkant Trabantból kiszálló szánalmas figurák egyikévé, aki „nyálfolyató idiótaként lengeti a kis piros-fehér-zöld zászlóját a semmiben”. A budi tetejére kirakott töklámpássá. A magyar kultúra kizárólagos és önjelölt örzőjévé, az egyetlen igazság birtokosává, amely kicsinyes igazságnak viszont semmi köze sem István, sem Koppány igazságához, sem ahhoz a sokszínű országhoz, amelyet államalapítónk megálmodott.

István sokszínű országába nem fér bele a különböző nézőpontok árulásként való minősítése. Ezért annyira nyomasztó, és reménytelen ez az egész itt körülöttünk. Mert semmi nincs belőle abból a magyar dicsőségből, amely jogosan nem kapott helyet Alföldi rendezésében. Bayer Zsolt „mérgezett nyálú”, sértődött sajnálkozása, az 1983-ban vállra emelt, mára szégyenkezés tárgyává tett Szörényinek címzett levele, éppen Alföldi záróképét legitimálja. Azt az állandó gyűlölködés miatt sötétségbe borult országot, amelyben a párbeszédre való hajlandóság teljes hiányában rácsok mögött éljük meg nem csupán mindennapjainkat, de egyre inkább megtépázott magyarságunkat is.

Írhattam volna csak annyit, hogy bármilyen mű bármilyen feldolgozásának egyetlen hiteles kritikája a szerző(k)é, és senki másé. Vagy hogy előfordul néha, hogy a kiemelkedő teljesítményt nyújtó közéleti szereplőnek járó Szabadság Díj illetéktelen kezekbe kerül. De úgy vélem, föltétlenül hozzá kell tenni: aki történelmünk meggyalázását úgy hányja a szerző(k) szemére, hogy közben Horthy lelkére-szentélyére-örökségére nézve tekinti azt vérlázítónak, az föltétlenül megérdemli a nemzeti budi tetejére kirakott töklámpás díjat.