Úgy tűnik, újra elérkezett az ideje annak, hogy az anyaországi kultúrpolitikára vessem vigyázó szemeimet, bár előrebocsátom: ezúttal sem az elismerés hangján fogok megszólalni. Nagy segítségemre van ebben Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, a genetikai nacionalizmus szellemi atyja,  a „nem nem nem, nem nem nem, nem megyünk mi innen el” kezdetű dal legnagyobb rajongója, Orbán Viktor magyarországi sikertörténetének – a Hoffman-Balogh-Matolcsy triót is helyenként megszégyenítő –  legújabb hangja, reflektorfényben álló szócsöve. Nem Fekete György portréjának elkészítésére vállalkozom, aki előtt esetleg ismeretlenek e páratlan államférfiú és neves kultúrharcos pályafutásának kilométerkavicsai, itt pótolhatja a mulasztást.

Már megint az jut eszembe Fekete György utóbbi napokban tapasztalt ámokfutásával kapcsolatban: sokféle módja van a kultúra teljes megszégyenítésének és nemzeti bunkósággal való felülírásának. A teljesség igénye nélkül nemrég összegyűjtöttem erre vonatkozóan egy csokorra valót. Most ezzel összefüggésben megintcsak arra vagyok kénytelen rávilágítani, hogy a inkompetencia, arrogancia, és a végtelen ostobaság nem mindennapi elegyét felhasználva miként lehet a politikai fröcsögés hadszíntérévé degradálni a kultúrát.

Nekem nem az a bajom Fekete Györggyel, hogy a Kádár rendszer kiszolgálója volt, és ez egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy a megboldogult MDF keresztény-nemzeti váteszének kiáltsa ki magát. Azért sem vetem meg, hogy KDNP-ben teljesen magától értetődő módon az akkor még liberálisnak tartott Orbán Viktor elsőszámú kritikusa volt. Majd kis idő múlva - mivel feleségünk főnökét önként dalolva szokás imádni, hisz sose lehet tudni, hogy az embernek 80 éves korában mikor esik az ölébe egy fránya akadémiai elnökség – korábbi politikai hovatartozását és elveit szembeköpve lépett át az önmegvalósítás újabb lépcsőfokára.

Ha a visszafogottság embert próbáló képességével bírna, akár észrevétlenné is válhatna múltbéli cselekedeteivel szervesen összefonódó pojácasága. Csakhogy visszafogottsággal és alázattal Fekete György semmire nem ment volna, és végképp nem lehetne ma az, aki.  Fekete Györgynek küldetése van, így minden rendszer, amelyet tudatosan kiszolgált, pontosan a megfelelő helyre ültette be őt. Amit máshol gerinctelenségnek, elvtelenségnek és köpönyegforgatásnak minősítenek, azért mifelénk pártkatonai kitüntetés jár. Egy árnyékintézmény vezetőjeként – amely nem mellesleg milliárdos nagyságrendű összegek fölött rendelkezik – éppen megteheti, hogy közpénzen arrogánskodik. De ezzel párhuzamosan, állítólagos közkatonai minőségében kutyakötelessége volna a legkényesebb kérdésekre is válaszolni a sajtónak.

Fekete Györgyöt arról óhajtották volna ma megkérdezni: a Magyar Művészeti Akadémia elnökségének keddi javaslata ellenére miért nem mondott le tisztségéről.

Válasz: egy életmű kiállítást nem lehet megszentségteleníteni. Tökéletesen egyet értek, Fekete elvtárs. Főleg nem egy hozzád hasonló akarnok paprikajancsival. Aki nem érzi magát kompetensnek annak megválaszolásában, hogy ha mindenki azt szeretné, hogy elhúzzon a vérbe, neki miért tűnik természetesnek a székbe kapaszkodás. Nem mintha a jelenlegi politikai-közéleti állapotok hozzávetőleges ismeretével rendelkező ember komolyan gondolta volna egy percig is, hogy fiatal művészek, vagy éppen saját „csapattársai” ez irányú kérésére, minden korábbi lépésével szembefordulva, az alternatív hajkoronák királya esetleg lemond majd az MMA éléről. A lemondás intézménye tájainkon nem áll köszönőviszonyban a közéleti pályafutás megfeneklésével, a szakmai-morális elvárásokkal szembeni alulmaradással. A Schmitt Pál-ügy óta remélem ez mindenki számára világos. De ha egy esetleg rossz időben feltettnek tűnő, ám annál jogosabb kérdéssel nem lehet megszentségteleníteni egy művész kiállítását, akkor hasonlóképpen hadd ne lehessen azzal sem, hogy Fekete György saját lelkiállapotának vázolásával nyissa meg azt. Az az ember, aki a nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettségről tart dörgedelmes előadásokat miközben az MMA tagság alapfeltételének a nacionalizmus genetikai kódoltságát tekinti, attól igazából ennél másabbat elvárni sem nagyon érdemes.

Ezért aztán egy lehetőség áll előttünk: szomorúan, tehetetlenül vagy éppen ökölbe szoruló kézzel nézzük a magyar kultúra folyamatos züllesztésének folyamatát, amelynek emblematikus eszköze ez a kultúra harmadik vonalából Magyarország új főművészévé avanzsált karikatúra is. A jó hír az, hogy megláthatjuk a Fekete Györgyökben rejlő óriási lehetőséget: többek között általa is közelebb kerül a jó magyar választó – akinek adóforintjaiból az MMA is áldásos tevékenységét végzi - az Orbán kormány igazi arcának megismeréséhez, és pontosan tudni fogja, hogy miért nem szavazza meg újra.

Addig is: állítólag Fekete György minden vágya, hogy a magyarok figyeljenek a kultúrára. Ez úton szeretnék gratulálni neki ahhoz, hogy ezt ő elérte. Bár hozzáteszem: ettől egyáltalán nem érzem jobban magam. Ellenkezőleg.

Egyáltalán nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ért a szavaimból.  

U.I. Tudom, hogy nem vagyok genetikailag magyar nacionalista, Fekete-értelemben távol állok a nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettségtől. Mielőtt félreértené: én nem Magyarországot szidom kintről. Miként állítólag Konrád György. Engem az ő fodrászdivatdiktátorságon túlmutató alattomos, sunyi, dilettáns kultúrpolitikája és mélymagyar attitűdje hoz ki a sodromból.