Olvasom Mesterházy Attila MSZP elnöknek az Orbán-kormány leváltásával kapcsolatos, Tizenöt tézis címet viselő, hétvégérejólesz kategóriájú eszmefuttatását, és azon gondolkodom, vajon ki viccelte meg ilyen csúnyán ezt a jóembert. Mert ha ő maga követte el ezt a politikai öngyilkosság ízű, „nagyívű” víziókat felsorakoztató, legalább tizenöt sebből vérző kommunikációs szörnyűséget, akkor a helyzet rendkívül elkeserítő. Annak a demokratikus ellenzéknek az oldaláról szemlélve mindenképpen, amely valahogy nem akarja megérteni: Orbán mindenáron leváltásának görcsös akarása nem kompenzálja a konkrét, hiteles javaslatokat, és azok megvalósításának „hogyanját”. Amíg az Orbán-rendszer elkergetése nem eszközként, hanem célként fogalmazódik meg a baloldal fejében, addig teljesen közömbös, hogy tézisnek nevezünk egy körvonalak nélküli homályos ígérethalmazt, vagy uborkasalátának.
A Felcsúton épülő, felháborító mega-gigastadion kezdő és záró (de leginkább visszatérő) motívuma közé szorított, elsősorban érzelmi húrokat megpengetni-rezegtetni kívánó nyilatkozat legfontosabb ismérve az, hogy jobb lett volna, ha meg sem íródik. De ha már mindenképpen megtréfált valakit (Mesterházyt?) az alkotás huncut ördöge, szerencsésebb lett volna nem nyilvánosságra hozni a végeredményt. A legnagyobb ellenzéki párt elnökének aláírásával főleg.
Bár tény, hogy a tizenöt intellektuális javaslatban, csupán hétszer jelenik meg Orbán Viktor neve (ez azért elég jó arány, lássuk be) felmerül a kérdés: kinek/kiknek szánta a szerző az üzenetet? Gondolkodás nélkül rávágható, hogy legjobb esetben is kizárólag az MSZP tradicionális, kőbe vésett és megingathatatlan választóinak, akik valószínűleg mosolyogva és elégedetten nyugtáznák azt is, ha Mesterházy az ötös lottó főnyereményét ígérné nekik. (Azoknak meg minek tézisekbe foglalni a világmegváltás ígéretét?) Sajnálatos módon semmit nem üzen viszont azoknak, akik egyik oldal mellett sincsenek elköteleződve, akiknek senki semmiféle elfogadható alternatívát nem kínált mostanig. Vagyis azoknak, akiknek leginkább kellett volna. Ellenkezőleg. Félek, hogy azokban is ellenérzést keltettek ezek a csapongó demagóg ígéretek, akik jobb híján nagyon is hajlanának arra, hogy valami/valaki másra szavazzanak, mint amit Orbánék tálcán kínálnak.
Persze, hogyne: rendbehozzák az egészségügyet, az oktatást, védőhálót feszítenek a rászorulók alá, az egészségügy hipp-hopp betegközpontú lesz, az oktatási rendszer gyerekközpontúvá avanzsál, a gazdaságot kopernikuszi fordulatra kapcsolják, a közteherviselést az igazságosság-méltányosság skálán mérik, a jogállam-igazságosság-jogállam háromszögében pedig földi paradicsom költözik a végzetébe rohanó ország helyére. HOGYAN, MITŐL, Attila?
Hiteltelen, valóságtól elrugaszkodott köldöknézés ez így. Mert mi van akkor, ha a kegyelem taknyán valamiféle helyzetbe is kerültök jövőre? Harmatgyenge parlamenti képviselettel hogyan lehet egyik napról a másikra helyrehozni mindazt, amit egy szolid kétharmad betonba öntött négy év alatt ebben az országban? Leginkább sehogy. És akkor mi lesz? Majd ránk mutogattok, hogy meg van kötve a kezetek, pedig ti jót akartatok? Szívesen olvasnék már végre egy olyan tökös politikai ajánlatot, amely figyelembe veszi és szembenéz a realitással, amely nem ígéri meg a földi paradicsomot, de józan önmérséklettel számol azzal, amit meg lehet valósítani, és főleg azzal, amit lehetetlen. (Jut eszembe: hogyan szolgáltathat igazságot az MSZP mindenkinek, akit ez megillet? Az MSZP az állítólag független igazságszolgáltatás helyébe lép, vagy miként gondoltad?)
Szóval az a helyzet, Attilám, hogy olyannyira csöpögős, élethűnek alig nevezhető, helyenként Fidesz-szlogenek másolásától sem visszariadó rigmusokban (Nem hagyunk senkit az út szélén. Érte megyünk, fölkaroljuk, új esélyt adunk neki.) hömpölyög a szöveg, hogy szerintem annak is kemény erőfeszítést jelent komolyan venni, aki nem zsigerből gyűlöli a baloldalt. Valamiféle elkeseredett, erőltetett toporzékolásnak hat az írás, amely továbbra is csupán egyetlen dolgot tud hitelesen közvetítetni: hogy a jelenlegi ellenzék le akarja váltani a jelenlegi kormányt. De azt nagyon.
Sokan mondták már – úgy tűnik - teljesen hiábavalóan: a baj az, hogy a demagógia, az orbánozás, és a tartalmatlan politikai lózungok hangoztatása ehhez édeskevés. Aki ezekben akarja elkeseredetten túlharsogni Orbánt (ha egyetlen grammnyi cementet ellopott, nem kerülheti el a bíróságot típusú megközelítés inkább tűnik költői túlzásnak, mint komoly ígéretnek) az legfeljebb saját alkalmatlanságának érzését erősíti a választókban. Szívfájdalom, hogy a tizenöt tézis egyetlen jól kezdődő gondolatát is sikerült pocsékul befejezni, önreflexió helyett ismételten Orbán aljasságához kilyukadni. Az MSZP tudja, milyen érzés pironkodni. Szégyellni magunkat tévedéseinkért, hazugságainkért, hibáinkért. Az MSZP szavazói is tudják, milyen érzés pironkodni pártjuk rossz kormányzása miatt. Éppen ezért, mi nem akarjuk, hogy a 2010-ben a Fideszre szavazók piruljanak . Nincs okuk rá, mert ezt nem sejthették. Orbán Viktor átverte őket.
Nem, az MSZP-nek sajnos fogalma nincs arról, milyen érzés pironkodni, még akkor is, ha –becsületére legyen mondva – Mesterházy Attila tett is erre irányuló, erre utaló gesztusokat. Ma mégis azért csengenek ennyire hamisan és üresen a tézisei, mert látszati pironkodás helyett a belső reformokat, a megújulás, átalakulás irányába tett lépéseket 2009 óta az MSZP folyamatosan elmulasztotta meghozni, megtenni. Gyurcsány Ferenc "kiebrudalása" a pártból aligha kompenzálja azt, hogy a Gyurcsány nélküli MSZP saját, különbejáratú őszödi beszéde nagyon is elmaradt. Ezért aztán - bármennyire is közhely - saját démonaikkal való megküzdés nélkül, az MSZP-nek és szövetségeseinek esélyük nincs Orbán démonával felvenni a harcot. Akkor sem ha az uborkasalátára ráragasztják a tézis címkét.
És még valami: ebből az egész kihagyható politikai nyilatkozatból mindenen túlmenően az a fajta félelmekre apelláló, világvégét sugalló, pusztulásba rohanó ország képét vizionáló eltévelyedés köszön vissza, amely kommunikációs stratégiaként teljesen kontraproduktív. Kezdő kampánytanácsadóknak is evidencia: ha az emberek zömének mindennapi tapasztalatai köszönőviszonyban nincsenek azzal, amiről a politikai üzenet szól, akkor mindenfajta erőfeszítés bumeráng-effektust produkál. Kétségtelen, hogy vannak ma Magyarországon olyan emberek, akik félnek, de hogy ez a félelem össztársadalmi léptékű volna, az enyhén szólva újabb költői túlzás. Nem létező félelmek mantrázásából ugyanúgy nem lehet politikai tőkét kovácsolni, mint hosszú távon valós félelmekre építeni egy meghatározatlan időre szólónak remélt kormányzást.
Jószándékú és feltétlenül építőnek szánt észrevételeim összegzéseként annyit mondhatok: ehelyett a mega-giga-közhelygyűjtemény helyett, jobb lett volna semmit nem mondani, Attila.