Az árvízzel folytatott küzdelem hevében eltelt napokra való tekintettel, a különösen és egyre jobban dübörgő miniszterelnöki és kormánypropaganda vonatkozásában, a nemzeti összefogás szellemében lerakott nemzetiszínű, önálló lábakon álló homokzsákokra vetve egy pillantást, számomra a hét eleje híreinek egyik legebbike ez: Pelczné Gáll Ildikó fideszes európai parlamenti (EP) képviselő az EP hétfő esti strasbourgi plenáris ülésén felszólította az illetékes uniós szerveket, hogy nyújtsanak pénzügyi segítséget az árvízkárok enyhítéséhez.

Olyannyira szívemhez szólt, és egyben gyomorszájon vágott a képviselő dagályosan-patetikusan csöpögő felszólalása, hogy kénytelen vagyok szöveghűen mellékelni, hátha minél többen a csodájára járnak:

„Bajban ismerszik meg a barát, tartja a magyar mondás. Napok óta folytatnak emberfeletti küzdelmet Közép-Európa hatóságai és lakói az elmúlt évszázad egyik legsúlyosabb árvízével szemben. Az árvíz Magyarországot sem kímélte, az azonban nem csak rekordvízállásokat hozott: Június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja Magyarországon, amit ez a rendkívüli vészhelyzet úgy személyesített meg, hogy a határon belülről és túlról érkezett önkéntesek példátlan összefogását mutatta meg. Hivatásosok, a katasztrófavédelem, a honvédség, a vízügyesek, a rendőrség jól szervezett és irányított csapatai mellett a segélyszervezetek és több ezer önkéntes vett és vesz részt a védekezésben. Mindenki lehetőségei és adottságai szerint teszi a dolgát. Férfiak, nők, idősek és fiatalok hordják a homokot, töltik a zsákokat, biztosítják a meleg élelmet és a kiköltöztetettek elszállásolását. Miközben mindannyiunk nevében megköszönöm ezt az önzetlen és áldozatos munkát, késlekedés nélkül arra kérem az Európai Uniót: nyújtson segítséget a károk enyhítésében, a jövőre nézve pedig tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a szükséges, ugyanakkor ma még hiányzó védvonal megépítésére a források rendelkezésre álljanak.”

Hát nem gyönyörű? Ez a lírai telítettségű ömlengés, amelyből még a Nemzeti Összetartozás Napja sem maradhatott ki, ez a drámaian megható, magyar emberek iránti hálától és elismeréstől szétfeszülő expozé Pelczné Gáll Nofacenonamenonumber Ildikó előadásában, másik oldalról megvilágítva lényegében egy ellentmondást nem tűrő felszólítás, utasítás, ostoba fölényeskedő követelőzés. Sürgetése valaminek, amihez jogunk van. Úgy értem: mostazonnal, tegnap is késő volt alapon. Az Unió tolja szépen ide a zsetont, bocsássa rendelkezésre a forrásokat, világos? Minket alanyi jogon megillet, és ne érdekelje, hogy stadionok helyett miért nem gátakat/védvonalat építettünk az elmúlt években. Valószínűleg most az önzetlen és áldozatos munka helyett hátradőlve szemlélhetnénk miként vonul el a víz.

Mert igaz ugyan, hogy a miniszterelnök úr már hosszú napok óta, lankadatlanul egyszemélyben irányítja a munkát a gátakon, testével száll szembe a vizek haragjával, mindenhol ott van, ahol szükség van rá, vagy nincs,

És elhangzott ugyan, hogy 2010 óta Magyarország 250 milliárd forintot költött árvízi védekezésre, gátak megerősítésére, víztározók építésére, és itt ma mindenki biztonságban van, az árvízi védekezéshez szükséges létesítmények, és árvíz esetén a közvetlen védekezéshez szükséges források és eszközök korlátlanul rendelkezésre állnak,

És azt is hallottuk már, hogy tágabb értelemben tehát nincs ok aggodalomra: az árvízi védekezés költségeinek fedezete biztosított, szükség esetén a költségvetési tartalékokból, illetve fejezeti összegek átcsoportosításával is előteremthető a védekezés költségeinek fedezete,

És nem mellékesen ugye kívülről ismerjük már a Magyarország jobban teljesít mint az uniós tagországok, ma a saját lábunkon állunk, és minden külső segítség nélkül érünk el sikereket típusú sztorikat

És szem elől nem tévesztve, hogy a már legalább három napja működő, államosított rendszerben kitalált nemzeti összefogás 1357-es vonalán az árvízi rászorultak megsegítésére – hála legyen - több mint 100 millió forintot sikerült összegyűjteni,

most mégis úgy tűnik, az Unió pénzére szorulunk. Arról az Európai Unióról van szó, amelytől merőben eltérő neveltetésünk okán merőben eltérő, szokatlan viselkedési normák mentén viszonyulunk, amellyel szemben a folyamatos szabadságharc szellemében foglalunk állást, amelyet mindig a nagy sötét ellenséggel azonosítunk, amikor kormányzati kudarcaink mögül kilóg a lóláb. A páratlan napokon ugyebár, amikor éppen lerohanni készülünk Európát.

Ha annyira jól elvégeztük a házi feladatunkat, miként azt a hasbeszélő üzemmódra állított propaganda nyomatja, mi szükségünk van idegen pénzforrásokra, tisztelt Pelczné? A Strasbourgba előretolt katasztrófavédelmi helyőrség most mégis térdre borul a gonosz Európa előtt? Orbán közlegény a gáton mit szól mindehhez? Ja, tudom: jobban teljesítünk, de még nem elég jól.  

Mondjuk ha feleannyit foglalkoznátok az önmarketingeléssel, és az árvízzel való pózolás valamennyi válfaját nem próbálnátok ki, hanem példának okáért problémacentrikusan építkeznétek, (nem stadionokban, homokzsákokban mérve) és olykor hajlandóak lennétek beismerni, ha valamit elqrtatok, akkor talán nem kellene magyar népi bölcsességeket hatásvadász csomagolásba bújtatva, nevetségesen fölényeskedve, kuncsorogni az EU-s pénzekért. Amelyek egyébként tényleg járnak, bár kétségtelen, hogy cserében annyira nem díjazzák a berúgott ajtón érkezést, ablakon távozást, a gumicsizmát az asztalon, és a könyékig pörköltben stílust. Akármilyen szekuláris, keresztényellenes, családellenes banda is legyen.

Úgyhogy reménykedjünk! Hátha a magyar közmondások idegen európai szíveket lágyítanak meg. Az idegen európai pénzek meg majd magyar nemzeti károkat enyhítenek. Ha már így alakult. Hogy annyira megállunk a lábunkon, hogy nem.