Lassan és tagoltan mondom, hogy értsd, Viktor! Alulmaradtál. Mindenben. Pintérrel, katasztrófavédelemmel (szerencsétlen megfogalmazás: elhárítás helyett mi védjük a katasztrófát) gusztustalan tehetetlenséggel és arrogáns cinizmussal együtt. De szerencsére tegnap óta tudjuk, hogy ez az ország nem rólad szól. Március 15. egy sima karmikus figyelmeztetés volt: hó alá került egy ország, a saját országod. Amelyet elvbarátaiddal együtt legjobb tudásotok szerint hagytatok cserben. Amelyet állítólag nem azért szerettek mert nagy, hanem mert a tietek.

Bármilyen perverz, lehet, hogy ez a havazás kellett ahhoz, hogy megértsük: nem egyszerűen pártokról, széthúzásról szól az életünk.

Szikrázó napsütésben, Magyarország millió pontján, külön ünnepelt volna a nemzet (leszámítva lovasnemzetünk Semjénjét, ő a székelyeket próbálta lóvá tenni). De bármilyen hihetetlen: nem minden a politika által vezérelt széthúzásról szól. Egy hó alá került országban, a filmvásznon gyakran visszaköszönő drámai pillanatokban gazdag nemzeti ünnep az emberek összefogásáról szólt.

Nem Pintér Sándorról, Orbán Viktorról, vagy éppen Semjén Zsoltról. Hanem önkéntes autómentőkről, és az azonnali reakciók közötti szolidaritás erejéről. Éttermek sütöttek, főztek, szállítottak. Emberek teát osztottak, traktorral, terepjáróval, gyalog, vagy két kézzel mentettek, helyiségeket tettek szabaddá, szállást és fűtést biztosítottak, élelmiszert, takarót, pelenkát, gyógyszert, ivóvizet adtak, telefonáltak, szerveztek, intéztek.

Ugyanezen a napon, mint szokás szerint elvárható volt, kitüntetések záporesője is lehullott Magyarországon. A kormány díjazta legkiválóbbjai teljesítményét. Kossuth- és Széchenyi díjak, a Magyar Érdemrend kitüntetései kerültek méltó tulajdonosok birtokába (pl. Magyar Hírlap, Echo TV, Széles Gábor).

A magam részéről - bár semmilyen díjat nem tudok átadni - tisztelegni szeretnék azok előtt, akik „semmiért egészen”, önzetlenül, senkire  nem várva, alázattal, nem okoskodva, egyszerűen csak cselekedtek embertársaikért. Ők több ezren, tízezren lehetnek, nekik nem jut valószínűleg ünnepi vacsora, és kormányzati hátbaveregetés sem. Ők nem nagyvállalkozók, őket nem hívják Széles Gábornak. Ők egyszerűen segítettek. Szállással, meleg étellel, itallal, és együttérzéssel.

Szerintem erre gondoljatok, feleim! Ez sokkal fontosabb, mint Orbánékat újra meg újra elküldeni az anyjukba. Energiát vesz el, és semmi nem változik. Eléggé nagy a valószínűsége, hogy a havazás elmúlik, a kormány marad. Március 15. is bizonyította, a segítség nem fentről érkezik, hanem a mellettünk álló embertársunktól. Aki nem fogja megkérdezni, hogy te kire szavaztál, ba*meg?

Talán van remény. Hogy Magyarország ezeket az embereket jelenti, és nem gőgös, önreflexióra képtelen, megzuhant vezetőiket. Akik olyan mélyre süllyedtek, hogy már bírálni is teljesen fölösleges őket. Van egy másik Magyarország. Ahol egységben fel lehet állni. És ahol nem lehet lenyomni az emberek torkán, hogy az egész világ összeesküdött ellenük. 

Talán van remény.

fotó: www.szon.hu