Olvasom, hogy Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke (mellékállásban Nyírő József hamvainak hivatásos hurcolászója) kezdeményezésére, a nemzeti szolidaritás jelképeként a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) plenáris ülése alkalmából kitűzték a székely zászlót a parlament épületének homlokzatára.  A pontosság kedvéért és nagyon halkan azért tegyük hozzá: enyhe csúsztatás van a dologban. Az országgyűlés február 12-i munkanapján ugyanis a jobbikos Szávay István „Mindannyian székelyek vagyunk!” című felszólalásában már előállt ezzel a kezdeményezéssel. Azt kérte, kerüljön ki a székely lobogó az Országházra, és mindaddig legyen kint, amíg a „szimbolikus erőszak a Székelyföldön véget nem ér”. Amellett, hogy ebben a konkrét esetben semennyire nem érdekel, hogy a Fidesz miként konvertálja saját ötletévé a tőle jobbra elhelyezkedő párt kezdeményezését, felmerül bennem a kérdés: mi a vértől lesz jobb a székelyeknek? Ettől a zászlólengetéstől vajon?

Hiszen nagyon úgy néz ki, a székely zászló körüli elhúzódó (diplomáciai) mizéria (itt nyomon követhető az események egymásutánisága) az idő múlása ellenére sem mozdult ki a holtpontról. Ha Martonyi Jánost kérdezzük, a román politikai elit retorikája veszélyezteti a zöld ágra vergődést ebben az ügyben, ha a román külügy álláspontjára vagyunk kíváncsiak, akkor egyértelmű, hogy Budapest provokál  a székely zászlóval.  Bármennyire közhelyesnek tűnik, az igazság már megint valahol félúton keresendő. Annál is inkább, hogy dacára a számos román értelmiségi állásfoglalásnak, amely a székely zászló szabad használatának nem ördögtől valóságát hirdeti, a román kormányzat egyelőre hajthatalannak látszik ebben a kérdésben.

Nyilván nem lehet a végtelenségig azzal érvelni, hogy már megint nem megfelelő a pillanat arra, hogy ezekről a kényes kérdésekről beszéljünk. Azonban kétségtelen, hogy Németh Zsolték kijelentései marha szarul jöttek most, amikor a Románia területi-közigazgatási felosztásáról szóló vita kezdődik. Az a vita, amelyben nem Némethnek, Martonyinak, Semjénnek, Kövérnek vagy Szávaynak, hanem a romániai magyarság válaszott képviselőinek kell a 2/3-os román többséggel kompromisszumra jutniuk. Van-e annyi magyarországi önkormányzaton kitűzött székely zászló, amely e kompromisszum létrejöttéhez segítséget nyújthat?

A magyar kormány baráti zászlókitűzési akciója pont annak a nyilvánvaló jele, hogy kurvára nem tud mit kezdeni ezzel az üggyel a románokkal szemben. Nemes, szép gesztus, hogy a Fidesz-KDNP úgy látja, a Székelyföld melletti szolidaritás és az egységes magyarság hitvallása a kitűzött zászlók számával mérhető, azonban én határozottan azt gondolom, hogy a zászlólengetés távolról sem egyenértékű a felelős és pragmatikus nemzetpolitizálással. Figyelmükbe ajánlom, hogy saját soraikban is vannak olyanok, akiknek egyáltalán nem elítélhető módon marhára elegük van

„a nagy megmondókból, az állandó kokárda viselőkből, a székely emberek vendégszeretetét kihasználó, zabálni kijáró naplopókból, a piros-fehér-zöld színek, és a kereszt mögé bújó talpnyaló, hataloméhes ‘nemzeti’ karrieristákból, a nagy Magyarország térképet autójukra kiragasztó elmebetegekből, akik azt hiszik, hogy most megmutatják, ki is az erős gyerek” (Szehofner József, Tatárszentgyörgy városvezetője, aki nem volt hajlandó kifüggeszteni az arany-kék lobogót)

Verjen meg a jegeseső, de nekem is elegem van ebből egy ideje.  Úgy látom, hogy a magyar szegregációval, autonómiával, vagy akár a nemzeti szimbólumok használatával kapcsolatos román félelmeket továbbra sem a zászlólengetésen alapuló féltégla elmélettel, hanem racionális közvitával és egészséges párbeszéddel lehetne eloszlatni. Egyelőre azonban nagyon úgy fest, egyik kormánynak sincs stratégiája erre, és hajlandósága még kevésbé. A Ki a faszagyerek? című akadályversenyként értelmezett román-magyar konfliktusos kapcsolat semmi másról nem szól, mint arról, hogy Európa peremén, két válságban lévő ország mindenkori politikusainak minden ürügy jól jön a botránykeltésre, a nagyrészt minden alapot nélkülöző, de annál komolyabb következményekkel járó provokációkra.

Ebből a megvilágításból akár kulcsfontosságú is lehetett volna a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának éppen lezajlott ülése. Az utórezgéseket, az elfogadott állásfoglalást szemlélve, leginkább a nagy semmivel maradtunk, és egyáltalán nem kerültünk közelebb bármilyen végkifejlethez. Elkönyvelhettük, hogy Kövér László alatt már megint nem nyílt meg a föld, amikor nemzetpolitikai dimenzióban egységes fellépésről beszélt. Arról, hogy szerinte nehéz év áll a környező országok magyar nemzeti közösségei előtt, de egységes fellépéssel a nemzetpolitikai veszélyből nemzetpolitikai esélyt kovácsolhatunk. Az a politikus, aki mindent elkövetett azért, hogy a romániai magyarság minél több fele szakadjon, és többször nyíltan foglalt állást az általa szimpatikusnak vélt formáció mellett, és sűrű kommunistázás közepette, majdhogynem közönségesen küldte el melegebb éghajlatokra az általa rühellt erdélyi magyar képviseletet, most egységes fellépést szorgalmaz. Tudomásul vehettük azt is, hogy a KMKF állásfoglalásában üdvözli a Szász Jenő-féle Nemzetstratégiai (kirakat) Kutatóintézet megalapítását (anyám!), és hogy szolidaritás, támogatás a négyzeten, csak így tovább. 

Ja, és hogy mitől lesz jobb a székelyeknek? Az mindegy. Lényeg, hogy fél napra az Országgyűlés épületén is lengedezett a székely zászló. Mit is mondhatnék? Nemzetpolitikai groteszk reloaded.