Kérem foglalják el helyeiket, kezdődik az előadás. Akarom mondani, folytatódik a második felvonással: az erdmagyar jobboldal stratégiai helyezkedésének legszebb pillanataival  a december 9-i parlamenti választások előtt.  Mint láthattuk, legutóbb a múlt heti Magyar Állandó Értekezlet és posztértekezlet derített újra fényt arra (ha még szükség volt rá) hogy önálló identitással rendelkező jobboldali és nagyon jobboldali pártok nem léteznek Erdélyben csak és kizárólag a Fidesz kormány kényének kedvének közvetlenül alárendelt, annak kiszolgáltatott pincsikutya üzemmódban. Gondolok itt újfent arra, hogy mivel a szászjenőséget mint nemzetstratégiailag nélkülözhetetlen vezérelmét és cselekvő(?) entitást honoráljuk valamilyen nem létező, de eredményesnek nevezett munka elismeréseképpen, az egy előre meghozott döntés, egy kész tény, amelyet nagyon kevés ember hoz meg, és a tetszik-nemtetszik-ezvan logika alapján kell beletörődni. Egy döntés, amely elé nem csupán Jencit állították oda, hanem a nemzetpolitikai értelemben mégiscsak számító erdélyi közélet többi tényezőjét is. Akik kénytelenek tudomásul venni, hogy igenis, b**meg Budapest dönt a fejünk fölött. (erről már írtam a minap)

Szász Jenőből tehát nemzetpolitikai stratéga lett, aminek Toró T. Tibor másik jobboldali önjelölt nemzetmegmentő örül, és pozitív fejleménynek nevezi. Merthogy - aki nem győzöm hangsúlyozni: Tőkéssel együtt legszívesebben kikaparná drága Jencink szemének golyóját – most abban bízik, hogy ez utóbbi leléptetése a politikai porondról, akár kedvező hatással is lehetne az „erős erdélyi magyar jobboldal” kialakulására. Még akkor is, ha a szombaton lezajlott MPP tisztújító kongresszus kapcsán mélyen agyonhallgatta a (jobboldali) sajtó, hogy a magyar országgyűlés elnöke igencsak beszólt Tőkésnek. Érdekes lesz majd elővenni ezeket a nyilatkozatokat az EMNP-MPP kommunikációs tengely mentén oda-vissza, amikor kiderül, hogy lesz avagy nem lesz összefogás a jobboldalon. Mint ahogy Kövér László is elmondta, Tőkés anno bukott pártnak titulálta azt az alakulatot, amellyel most az általa védnökölt EMNP oly nagyon szívesen együttműködne. Mert mi sem természetesebb ezeknél a fiúknál, mint az, hogy akit ma hátba szúrunk, anyázunk, mocskolunk és a pokolra kívánunk, azzal holnap – ha a nagy vezér éppen úgy kelt fel reggel, és ezt óhajtja – együtt tervezzük a jövőt. Természetesen elvek, erkölcsi alapvetések mentén. A nép kollektív memória terén úgyis rosszul áll, ki emlékszik már mi volt tegnap, fél évvel vagy két évvel ezelőtt? Ebből kifolyólag, az hogy mennyire van jó helyen a nemzetstratégiák kidolgozása Jenő kezében, Tibit marhára nem érdekli, hiszen a nagy mester művében és mindenkori akaratában hibát keresni, számára nem munkaköri leírás. Másfelől pedig, lássuk be: nem az a kérdés, hogy szakmailag, vagy emberileg mennyire felkészült valaki, hogy az lehessen, aminek Orbán Viktor megálmodta, hanem hogy a politikai kalandorságot miként lehet nemzetmentésnek eladni úgy, hogy lehetőleg a kuyának se tűnjön fel.

Félek, hogy ezek a 0,2%-nyi társadalmi támogatottságú Fidesz-zsebpártocskák (név szerint vegyük át tehát: az Erdélyi Magyar Néppert á lá Tőkés László bukott pispek, és Magyar Polgári Párt á lá Szász Jenő megboldogult pártvezér és pályakezdő nemzetstratéga) semmit nem okultak a júniusi önkormányzati választások kimeneteléből. 

Ma október 15-ét írunk és szűk egy hónap múlva startol a romániai parlamenti választási kampány. Az elmúlt hetekben hányingerig hallgathattuk a 6:3-as alternatív küszöb nyújtotta történelmi lehetőségről szóló egetverést, amelyet persze házon belül készült, tudományosnak szánt politikai elemzésekkel alá is támasztottak Toróék. Hogy miként lesz elég a 6%-nyi magyar szavazat arra, hogy nem egy, hanem kettő, sőt, három magyar párt is bejusson a román parlamentbe, arról képtelen vagyok értelmes vitát folytatni. Amikor mindenki számára nyilvánvaló, hogy a magas román részvétel még egy magyar alakulat bejutását is veszélybe sodorhatja (az önkormányzati választások eléggé világossá tették, hogy képes kiütni a magyar jelölteket olyan helyekről is, ahol korábban volt képviselet) az eb effajta karóhoz kötésének kísérletére továbbra sem tudok mást mondani, mint hogy felelőtlenség és komolytalan, veszélyes stratégia.

Éppen ezért úgy tűnik, hogy a történelmi lehetőségnek nevezett széleskörű félrevezetés és agymosás lényegében logikus következménye annak az alternatívahiánynak, amellyel az RMDSZ ellenében létrehozott pártok leírhatók. Úgy gondolom, hogy van legalább három olyan érv, amely engem meggyőzött arról, hogy bármennyire is szeretném, nem lehet komolyan venni ezeket a pártocskákat. A hangzatos szólamok, az autonomista önjelölt státusz önmagában igen kevés.

1. Az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári párt összefogási lehetőségének képtelensége. Az új egység, vagy nevezzék aminek akarják, mindkét fél számára úgy képzelhető el, hogy nem adja fel identitását, azaz nem hajlandó a másik listáin indulni. A választási koalíció bejegyzésének határideje réges régen lejárt, a független jelöltek támogatásának opciója (már ha sikerül méltányosan elosztani a koncot, azaz a helyeket) pedig óriási öngólt jelentene, hiszen az a kevés imidzs tőke, amit egyenként felhalmoztak, megy a lecsóba ezáltal. Önmagában az a tény, hogy Szász Jenő második vonalba került, még nem számolja fel a két párt között valósan létező ellentéteket, nem beszélve arról, hogy júniusban egymás szavazóit sikerült lenyúlni, nem pedig az igazi ellenjelölt RMDSZ-ét. Bévariáns: ha valamelyik párt enged a másiknak, és jelöltjei annak listáin fognak indulni, akkor végre kiderül, hogy merről is fúj a szél. Ugyanis, amikor nyár elején némely helyen az RMDSZ felajánlotta, hogy a tulipán jele alatt induljon a közös lista, visszakézből utasították vissza, mert az önálló identitás ugyebár. Következésképpen ebből a sztoriból jól kijönni már aligha lehet. Áttetsző és komolyanvehetetlen. Választói magánvélemény: ahogy akkor sem értettem, azóta sem értem – fent is utaltam rá – hogyan lehet hetfőn hüledezni, pénteken sajnálkozni és posztkommunistázni, vasárnap pedig az összefogást sürgetni. Illetve értem: nem lehet, és aki ezt erőlteti, azt ő maga sem gondolja komolyan. Ez mindenféle konstrukcióra és felállásra érvényes, jelen esetben a jobboldali szerveződésekre, így aztán tökmindegy, hogy mi lesz az eredmény, az azt megelőző cirkusz sokkal mulatságosabb lesz.
2. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor, megboldogult Temes megyei RMDSZ képviselő Háromszéken indul szenátori mandátumért. MPP-vel, vagy anélkül. Szerintem nem csupán cinikus, de vérlázító is, ahogyan az autonómiát reggeltől estig hangoztató energikus szájhős-pártelnök, színlelt önfeláldozásában elfogadja a háromszéki pártvezetés erre vonatkozó felkérését. Felmerül a kérdés: vajon ennyire nem bízik saját körzetében, hogy el kell mennie egészen Kovászna megyéig? És hogy állunk a hitelességgel, az erkölcsi nagysággal? A Temes megyei szórványmagyarok mit szólnak vajon ehhez? Ha már példát akar mutatni közösségért való önfeláldozásból, és őszinte elköteleződésből, akkor a minimum az volna, hogy kiálljunk azokért, akiknek a jóvoltából 8 évig csücsültünk a román parlamentben. De  mondok én valamit, politikai kalandoroknak megszívelelendő nagy igazság. Ugyanazt, amit több mint 120 évvel ezelőtt Benedek Elek mondott a fiának: Tibi! „Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus!” A szórványságban jelöltetni magad sokkal nagyobb dicsőség volna, mint a Székelyföldön. Meg aztán nem hiszem, hogy nem kerül néhány talpig becsületes, jóravaló, magyar-székely érzelmű ember, aki amellett, hogy ott nőtt fel, és ott él, megállná a helyét akár a román  parlamentben is. Ugye nem becsülöd alá az ottaniakat annyira, hogy nem képesek maguk közül jelölni valakit? Ha mégis igen, akkor ez a második ok, ami miatt lehetetlen titeket komolyan venni.
3. Az Erdélyi Magyar Néppárt Facebookon elindított vizuális kampánya (plakát, szóróanyag, ki tudja mennyi funkciót fog betölteni) az önálló identitás hiányának és a politikai ellenfél démonától szabadulni nem tudó ötlettelenségének iskolapéldája. Amelyet valószínűleg sok helyen közönséges lopásnak minősítenek, én inkább nem ragadtatom el magam ilyen súlyos kijelentésekre. Ettől még alapértelmezésben is nyilvánvaló, hogy a megvezetés, a káosz megteremtése a cél az erdélyi magyar fejekben. Ugyanaz a szánalmasság köszön vissza az EMNP RMDSZ-ről másolt cover-képéről, amely egész eddigi pályafutását, az önkormányzati választásokon alkalmazott stratégiáját is jellemezte: önmaga meghatározásának egyetlen módja az állandó összehasonlítás kényszere az ördögi ellenféllel. Mégis kicsit értetlenül állok ez előtt a kampányfogás előtt, hiszen a mániákusan gyűlölt RMDSZ azonosító elemeivel nyomulni, felér egy öngyilkossággal. Már csak azért is, mert ennek a pártnak a létjogosultságát kizárólag az adja, hogy az RMDSZ ellenében jött létre, így aztán megalapozottan tűnhet úgy, hogy még saját választóit is pofán röhögi ezzel a 6:3-as felelőtlen, vizuálisan megvezető üzenettel. Második ránézésre viszont mégis az az érzésem, erőteljesen rímel ez a húzás az álösszefogási szándéknyilatkozatokra: nem lehet összefogni azzal, aki ellen teszem mindazt, amit teszek, így nem lehet azzal az arculattal sem kampányolni, amely ellenfelemet definiálja. Illetve lehet, de előbb-utóbb úgyis kilóg a lóláb.

Igy aztán mindent összevetve, elmondhatjuk: a parlamenti választás történelmi lehetőséget kínálhatna a jobboldal számára ahhoz, hogy komolyan vehetőségét, pragmatikus ajánlatát, valós alternatívát kínáló énjét megmutassa, okulva az önkormányzati langyoskás eredményekből. Ehhez képest minden jel arra mutat, hogy a jó szándékot, és őszinte, építő jellegű próbálkozásokat felülírja az az öntudatlanság, amely által önmaguk karikatúrájává akarnak mindenáron visszafejlődni. Amivel önmagában nem lenne baj. De történelmi lehetőségek idején történelmi felelősséget is illene vállalni. Túlmutat vajon mindaz, ami jelenleg a jobboldalon történik annál, hogy az RMDSZ-t  minden áron 5% alá küldje? Lesz valami pozitív hozadéka ennek az egész színjátéknak?