hacsaknem

Lehet, hogy három napos hír, de tanulságai tekintetében örökérvényű: a politikai migráció már a romániai magyar pártoktól sem idegen gyakorlat. Természetesen nem tegnap óta tudjuk, hogy is van ez, de a parajdi események kapcsán felértékelődtek a jelentőségek, a hangsúlyok, a perspektívák. A szóban forgó településen az RMDSZ-es tanácsosjelöltek testületileg úgy döntöttek, hogy otthagyják az RMDSZ-t és az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben indulnak a helyhatósági választásokon.

Nem szeretném különösebben részletezni, (pedig muszáj lesz) hogy romániai magyar kisebbségi létünk és képviseletünk tekintetében kinek tulajdonítjuk a remekbeszabott pluralizációs úttörő címet, és a vérbeli politikai tudathasadás letéteményesének járó első díjat. Bízom benne, hogy mindenki tudja: a püspök urat, a rendszerváltót, Isten egyszeri és megismételhetetlen alázatos szolgáját, a politikai frusztrációs hegyi beszédek legnagyobb mesterét, Tőkés Lászlót illeti a kitüntetés. Ő volt az első lázadó, átigazolt játékosa az erdélyi politikának. Ő volt az első, aki megmutatta, hogyan kell ezt csinálni. Akinek aztán 22 évre volt szüksége ahhoz, hogy de facto, de iure kilépjen abból  a gyalázatos szervezetből, amelyben ennyi évig senyvednie kellett. Miközben várta, hogy elteljen a huszonkét évnyi türelmi idő, a biztonság kedvéért létrehozott még vagy két-három magyar pártot, hogy előbb-utóbb valamelyiket bejegyezzék, és indulhasson a helyhatósági/parlamenti választásokon.

Nos, amikor ma, 49 nappal a romániai helyhatósági választási kampány vége előtt értelmezni akarjuk egy RMDSZ szervezet tagjainak tömeges átigazolását az állítólagos alternatívát jelentő, helyhatósági választásokon induló Erdélyi Magyar Néppártba, akkor tetszik-nem tetszik, erre a mozzanatra érdemes visszautalni.

Természetesen azzal együtt, hogy tisztában kell lennünk: egy politikai szervezetben, mint egyébként az élet valamennyi területén, ahol kisebb vagy nagyobb érdekcsoportok interakcióján túlmutató intézményes célok megvalósítása a tét, vannak és lesznek elhibázott döntések. Amennyiben igaz az, hogy egy demokratikus úton meghozott döntést jogtalan felülbírálatáról van szó (azaz állítólag hiába szervezték meg az előválasztásokat a községben, az udvarhelyszéki pártvezetőség érvénytelennek nyilvánította a 19 fős tanácsosjelölti listát, megmásította a kialakult sorrendet és más személyekből álló listát javasolt) azt gondolom, elgondolkodtató és elítélendő gyakorlattal állunk szemben.

Mivel nem látok bele a szóban forgó helyi szervezet működésébe, a döntések felülbírálásának jogos avagy megalapozatlan voltának megítélésében sem igazán vagyok szakavatott. Ezért aztán csak azt tudom kiemelni, hogy a demokrácia-deficit soha nem építő jellegű, bármely oldalon történik is. Ami viszont elvi síkon ebben az esetben számomra érdekes, az a döntések következménye: az azonnali hatállyal való kilépés, az átigazolás. Hogy egyik nap még esküszünk a vaníliás fagyira, holnap már a csokisat nyalogatjuk. Ugyanis az én olvasatomban ez az átigazolási gesztus is legalább annyira elítélendő, mint a fenti, kifogásolható autoritér döntés. Még akkor is, ha végső soron a politikai piac feltételeihez igazodó potenciális szükségszerűségről van szó. Ha süllyedni érezzük a hajót, ha akaratunkat nem tudjuk maradéktalanul érvényesíteni, ha az eszme marad csupán a funkció helyett, dobbantunk. Választások előtt nincs is ennél jobb stratégia. És ez még mindig csak az egyenlet egyik oldala: amikor a megélhetési politikusok így zárnak le egy fejezetet.

De ott van a másik oldal, amely számomra a politikai pervertálódás alfája és omegája: amikor megélhetési politikusok, így fogadnak be. Főleg úgy, hogy aki nem tudná: „Az Erdélyi Magyar Néppárt elvek és értékek mentén szerveződik. Nem személyekben, hanem értékekben gondolkodunk.”

Nesze neked, új egység, úgy szemlélet, makulátlan hitelesség.  Tegnap kiállunk az egyik pártból, ma megalakítjuk a másik párt helyi fiókját, holnapután megszavazzuk a jelöltlistát úgy, ahogy mi akarjuk, és utánunk az özönvíz. Mit is mondhatnék? Szerintem ezek után már aligha lehet kétséges, hogy a rendszerváltás utáni romániai magyar politizálás soha nem látott fertőjének kialakulásához és mélyüléséhez asszisztálunk. Vajon meglepő lenne, ha ezek után - velem együtt sokan mások - sem akarnak elvekről és értékekről, hiteles, tiszta lappal induló politikusokról, szerveződésekről hallani.

Számomra értelmezhetetlen, hogy egyeseknek szemrebbenés nélkül sikerül egyik napról a másikra csak úgy eldobálni elveket, felvállalt dolgokat, és ruhához hasonlóan lecserélni korábbi meggyőződéseket. Másfelől meg felfoghatatlan, hogy mások – ugyanilyen betegesen perverz logika alapján – egyszerre csak haverként fogadnak be köreikbe korábban bírált ellenségeket, azoknak nehezményezett, elítélt cselekvési normáival együtt.

Politikai értelemben hányingerem van mindkét oldaltól, kis magyarságunk nagy érdekeinek állítólagos őreitől, akik valószínűleg annak sokkal inkább puszta kezű szellemi gyilkosai. A poszt-kommunistákat, bolsevikokat befogadó új elvtársak bizonyára tudják, hogy a köpönyeg megfordítása nem jelent semmilyen értelemben sem metamorfózist vagy megtisztulást.

És ha már az erkölcsi vizsgát amúgyis elbukták valamennyien, remélem azért tisztában vannak vele: ez a szánalmas attitűd visszafordíthatatlanul erodálni látszik a politikai osztályba vetett borzalmasan alacsony bizalmat. A bukott, frusztrált, átigazoló, valamint a távolról sem fehér papírral induló közéleti karikatúrák világában nem árt újra meg újra hangsúlyozni: a politikai túlélést célzó pillanatnyi érdek távolról sem egyenértékű a közösségi problémák megoldásának színlelésével, vagy a deklaratív síkon megjelenített magasztos eszmék ilyen triviális módon történő lefejezésével.