hacsaknem

Anélkül, hogy mögöttes tartalmakat, és önmagukon túlmutató jelentéseket keresgélnénk a Tankcsapda legújabb dalában, lássuk be, hogy már a zene sem a régi. Főleg azért, mert már egy igen népszerű, az is lehet, hogy a legnépszerűbb magyar rockzenekar is politikai üzenet átadására koncentrál mostanság.

Nem fogom a mű füleimnek tetsző avagy nem tetsző akusztikus elemeit elemezgetni, de erkölcsi alapokra sem szeretném helyezni Magyarország eme lehetséges zenébe oltott helyzetrajzát. Vagy nevezzük társadalomkritikának? Teljesen mindegy. De tény, hogy szerintem nevetséges volna az alpárinak is nevezhető stíluson megrökönyödni, vagy a helyenként kínosan erőltetten összeálló rímek egyértelműen sokkoló szándékán kiakadni.

Tulajdonképpen bármelyikünk kérdezhetné, hogy mi a fasz van Magyarország? Sőt, biztos vagyok benne, hogy elég sűrűn tesszük fel magunknak a kérdést nap mint nap. Mielőtt viszont elkezdődne  az ilyenkor szokásos sallerok és kokik kiosztása, meg Lukácsék valamely sötét ballib bugyorba való begyömöszölése, javasolnám, hogy inkább neki se fogjunk.

Biztos vagyok benne, hogy a Tankcsapda nem a Kossuth-díj elnyerését tűzte ki élete céljául, mint ahogy nem is a pályakezdők figyelemfelkeltési görcsei képezik zeneszerzése  a priori mozgatórugóit. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy énekelhet, amiről akar. És különben is, melyik részét nem értjük vajon az üzenetnek, mi az ami kiüti önérzetünk biztosítékát? Hogy kamu a duma, hogy szar a szitu, hogy nem ártana odabaszni a hatalomnak, hogy jobb vagy bal az mindegy, mert a kettő ugyanúgy szar, hogy hazudunk éjjel hazudunk nappal, hogy gusztustalan a politika, és tele van gyűlölettel, hogy végül is széjjelbaszott ez az egész közélet, vagy ami talán a legfontosabb: hogy Magyarország hangját mindenek ellenére sem lehet hallani?

Akkor is nagy volt a konzervatív nagymagyar kiakadás, amikor a társadalom egyéb területén tevékenykedő értelmiségiek a diktatúra pocsolyájában röfögve moslékot zabálóknak tituláltak, vagy amikor arról tájékoztattak, letiltják szerzői jogaik alá tartozó műveik ismétlését a közrádióban. Most is időszerűek lesznek a szolgálatos ejnyebejnyék és álszent sirámok, a megbotránkozástól könnyes szemek, jajistenem a gyerekeink jellegű jövőféltési retorikák. 

Én ezekkel szemben csak annyit gondolok erről az egészről, hogy mindenki teszi a dolgát, ahogyan tudja, azon a területen és azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésére állnak, és amelyekkel élni akar. A Tankcsapdának speciell mostanra lett elege a jelenleg regnáló hatalom nyomán meghonosodott magyar politikai-közéleti hangulatból, és ilyen módon kívánta ezt tudomásunkra hozni. Ennyiről van szó, nem többről és nem kevesebbről. Ez is egy tükör, egy kérdés nekünk, rólunk. Nem kell túlagyalni és elszörnyedni az egy akkordra jutó bazdmegek, faszok és szarok számán. Azon viszont sokkal érdemesebb volna elmerengeni, hogy mennyire undorító ez a politikai önkényuralom, ez az állandó gyűlölködésre apelláló kortárs magyar politikai gyakorlat. Úgyhogy én végképp nem a Tankcsapdától félteném a felnövekvő nemzedéket, de sokkal inkább eme, utóbbi években miafaszvanná degradálódott ország vezetőitől.