hacsaknem

Nem, nem és nem. A magyar kormány nem adja fel az etnikai alapú magyar politika támogatását. Sem Felvidéken, sem sehol máshol. Nesze neked, nemzeti összetartozás. Semjén Zsolt tárcanélküliségével együtt világossá tette a napokban: számára az etnikai alap a szükséges és elégséges. Mert vannak a magyarok, és a kevésbé magyarok. Ebből azt értem, hogy a magyar kormány szerint ma, a határon túli magyarság megmaradásáért legtöbbet a parlamenten kívül rekedt pártok (lásd MKP) tudják tenni. Ma Magyarország egyedüli partnerei a Kárpát-medencében azok lehetnek, akik etnikai pártként definiálják magukat. Szomorú, elkeserítő, és gyalázatos.

Főleg így, március idusán, a magyar forradalom és szabadságharc előestéjén. Azt hiszem, miután elég sokszor és elég egyértelműen elmondtam mit gondolok az efféle kategorizálásokról, ez előtt a pofátlan dacpolitika előtt, egy az anyaország határain kívül élő közösség egy részének ilyen frontális ignoranciával való kezelése előtt, majdhogynem hajlamos vagyok az elkeseredésre. Ez a vállalhatatlan magyarkodás, a Budapestről való belepofázás nem segített, sőt csak rontott. Eddig mindig. A szlovákiai magyarok nagy része alig egy hete kinyilvánította: nem igényli az anyaországi politikai támogatást, mert az retorzióhoz vezet.

Nem tudom, Semjén úr és főnöke mennyire van tisztában ezzel, de a kedvükért összefoglalom: annyi történt, hogy sok ezer szlovákiai magyar - látva a magyarországi eseményeket - távol akart kerülni még annak a gondolatától is, hogy a Fidesz keze betegye a lábát a pozsonyi parlamentbe.

Ez mind nem számít. Zsolti jó magyarokkal tárgyalt a minap Budapesten, akik sanszos, hogy MKP-szerű bravúrra készülnek Romániában. Eme kárpát-medencei Fidesz klónok pedig éppen arra gyúrnak, hogy megerősítsék önmagukat. Ők azok a külhoni színmagyar, etnikai nemzeti pártok, amelyek nem mellesleg a magyar nemzetpolitika igazi letéteményesei. És az egyedüliek. Akiknek a többségi lakosság idegen, akik nem gondolkodnak, nem cselekszenek önállóan, de végrehajtanak. Mindent, amit Budapestről böfögnek nekik.

Zavar, és ezért beszélek róla. Újra meg újra. Zavar, hogy ezek az igazi magyarok Budapestre mennek panaszkodni azokra, akiknek a március 15-i szabadság, testvériség, egyenlőség diskurzusba belefér az is, hogy nem valakik ellen, hanem valami mellett definiálják önmagukat. Zavar, hogy azok, akik az etnikai dimenzión túl pragmatikusan politizálnak, árulóknak minősülnek.

Elutasítom, hogy a határon túli magyarok egy része áruló lenne, és elutasítom, hogy aki nem veletek van, az nem partner a nemzetpolitikában. Nem várom el, hogy Budapesten értsék amit például a szlovákiai magyarság üzent a Semjén-féléknek, de legalább vegyék tudomásul a döntésüket. Március 15-én elutasítom ezt a kirekesztő, álnacionalista bánásmódot, a sehova nem vezető, triviális fajmagyar politizálást. Amelynek semmi köze 1848 örökségéhez.

Mert a határon túli magyarok nem parasztok a magyar kormány nemzetpolitikájának sakktábláján.