Egy nappal, pontosabban néhány órával Göncz Árpád egykori köztársasági elnök temetése előtt olvasom, hogy jó magyar szokás szerint botrány körvonalazódik. Azt már napok óta tudjuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnök – az elhunyt állami protokoll-mentes temetésre vonatkozó végakarata ellenére, vagy éppen azért – magánemberként (bármit is jelentsen ez szerinte) nem érzi kihagyhatónak az eseményt. Ezzel összefüggésben, vagy ettől teljesen függetlenül, a család kérésére Mécs Imre, Göncz Árpád barátja és harcostársa nem mondja el aktuálpolitikai felhangoktól nem mentesre tervezett beszédét. Mindeközben egyes „csoportok” azt tervezik, hogy nem engedik be Orbán Viktort Göncz temetésére. Egy nappal, és pár órával az egykori államelnök örök nyugalomra helyezése előtt minden jel arra utal, hogy a végtisztesség mindenki másról igen, a legkevésbé Göncz Árpádról fog szólni.
Nem, szándékosan nem írok Árpi bácsit. Számomra Göncz Árpád (így leírva!!!) volt azon nagyon kevés politikusok egyike, akit tisztelni tudtam. Emberként, íróként, fordítóként és egyáltalán nem utolsó sorban politikusként. Ezért sem érzem helyénvalónak ezt az „árpibácsizós” bizalmaskodást. Nem utolsó sorban ezért üzennék most mindazoknak, akik különféle okoknál fogva úgy érzik, joguk van kisajátítani ezt a pillanatot arra, hogy ez a pillanat mindenről és mindenki másról szóljon, legkevésbé az elhunytról.
Elsősorban azt gondolom, a szertartás mindenekelőtt a gyászoló családról és az elhunytról szól. Aki úgy érzi, szeretné megadni a végtisztességet az érintettnek, aki szeretne osztozni a közeli hozzátartozók gyászában, aki úgy véli, részt kíván venni a vigasznyújtásban, annak érdemes lenne tudnia: ez nem egyéni vagy kollektív performanszok, egyéni vagy kollektív érzések, indulatok és ellenérzések kinyilvánításának ideje. A különféle borzalmas összeesküvés-elméletek gyártása, a Mécs Imre beszédével és annak elmaradásával összefüggésben felmerülő tézisek és antitézisek kapcsán, kéretik megnyugodni: a családnak erkölcsi értelemben joga van rendelkezni afölött, hogy mi történjék november 6-án. Mert ez így van rendjén.
Én a magam részéről gyűlölném, de legalábbis nagyon nehezen viselném, ha szerettem temetésén diktatúráról, a sajtószabadság megcsúfolásáról, a maffiaállam kiépüléséről, botrányos földkoncessziókról, vagy rendszerszintű korrupcióról szónokolna bárki. Nem azért, mert nem lenne igaza, hanem mert nem lenne joga felülírni azt a fájdalmat, amelyet emberek akkor éreznek, amikor közeli hozzátartozójuk visszafordíthatatlan hiányának elfogadásával kell szembenézniük.
Igen, tudom: azzal, hogy Göncz végrendeletében elutasította az állami, a hivatalos, a sortűzzel és egyéb kötelező elemekkel leírható tiszteletadást, lényegében (aktuál)lpolitizált. Hitem szerint méltósággal, önmagához hűen, tökéletesen érthetően és helyesen nem akart közösséget vállalni az akkor éppen regnáló hatalommal, amikor erre a történésre sor kerül. Nem tudom, mennyire volt tisztában azzal, hogy pontosan melyikkel is, de ez teljesen lényegtelen.
Ugyanis Göncz Árpád évekkel ezelőtt teljesen visszavonult a közélettől, nem nyilatkozott semmilyen aktuálpolitikai kérdésben. És az, hogy nem akart állami protokollt, finom jelzés arra vonatkozóan, hogy mit gondol arról a politikai életről, amelynek már nem volt semmilyen értelemben alakítója. Azt gondolom – és remélhetőleg Mécs Imre is így gondolja és rendjén valónak érzi –, hogy egyáltalán nem akarta volna, hogy bárki, akárki aktuálpolitikai beszédet mondjon. Előre megfontoltan kérte, hogy még véletlenül se szólaljon meg/fel állami vezető, hiszen nem szerette volna, ha temetését politikai célokra használják fel. (Úgy emlékszem, volt már ilyenre példa a nem olyan távoli magyar történelem során.)
Éppen ezért enyhe gyomorháborgást érzek attól, hogy kormánypárti, ellenzéki politikusok, okos véleményformálók, megmondó emberek, és önjelölt erkölcsi világítótornyok azon filozófálnak, hogy miért mennek el, vagy maradnak távol ettől a temetéstől. Vagy ami még rosszabb: saját felindulásból próbálnak érvényt szerezni az elhunyt végakaratának. Nem kell. Ez most nem az a pillanat, amikor az aktuális ideológiai barikád bármely oldalán álló, nyilvánossághoz egyébként nem jutó figuráknak lapot osztottak.
Ez egy temetés. Ha valaki, aki egykor ellenfele, netán ellensége volt Göncz Árpádnak pusztán politikai haszonlesésből nem bír távol maradni, annak úgyis el kell majd számolnia ezzel. De abban egészen biztos vagyok, hogy az végképp nem fogja eltántorítani őt, hogy a magamfajta, Göncz-féle liberálisok mit mondanak. Ha már itt tartunk: végül is ha rajtam múlna, Orbán Viktor is nyugodtan fejet hajthatna a koporsó mellett (mint ahogy minden bizonnyal fog is), függetlenül attól, hogy se nem magánember, se nem hiteles a jelenléte. Felőlem a köztévé is úgy csinál majd hőst belőle az egyáltalán nem róla szóló esemény kapcsán, ahogy akar. Ha ő nem érzi kellemetlenül magát azért, hogy mindenáron jelen akar lenni annak az embernek a temetésén, akit hívei még kihűlése másnapján vagy már jóval előtte köpködve gyaláztak, lelke rajta.
Van ebben bőven cinizmus, visszataszító önzés, és öncélú magamutogatás. Mint ahogy abban is, hogy emberek ezt az alkalmat akarják megragadni arra, hogy Orbán-fóbiájuknak hangot adjanak, hogy a bátor demokraták elveire apellálva Orbánt és Ádert távol tartsák a gyászszertartástól. Nos, van a november 6-án kezdődő évnek további 364 napja, amikor a jogos rendszerkritikának hangot lehet adni, és tettekben is ki lehet nyilvánítani azt. De ez a fajta hozzáállás akkor is méltatlan lenne Göncz Árpád emlékére nézve, ha semmilyen végrendeletet nem írt volna. Így viszont egyenesen undorító.
Szóval értem én, hogy vannak emberek, magánemberek, közszereplők, politikusok, civilek és önjelölt hősök, akiknek semmi sem szent, és semmi nem drága, de tényleg: nem lehetne, hogy Göncz Árpád temetése kizárólag Göncz Árpádról szóljon?