Nem kicsit vegyes érzésekkel (sokkal vegyesebbekkel, mint amelyek a Conchita Wurst eurovíziós győzelme által felborzolt kedélyek okán született vélemények olvastán kerülgetnek) vettem tudomásul az újonnan megalakult parlament első ülésén elfogadott törvénymódosítást. Az úgynevezett végső adósmentésig érvényben lévő kilakoltatási moratórium - merthogy erről van szó - valóban népszerű és jól kommunikálható: mostantól akkor sem lehet kilakoltatni a devizahiteleseket, ha nem törlesztették a tartozásukat. Az olcsó demagógiára, és sikamlós ígéretekre berendezkedett füleink számára zenének tűnő realitás az én olvasatomban mégis a szarelkenés magasra tett mércéjének újabb bizonyítékaként értelmezhető. Miért is? Nem, nem azért, mert a bankok lelki üdve és dagadó zsebei miatt aggódom.

Kezdjük onnan, hogy beszédes és nem elhanyagolható aspektusa a történetnek: a törvénymódosítást az egyedüliként nemmel voksoló Fodor Gábor ellenében 177 képviselő szavazatával nyomták át, ami tökéletesen példázza, hogy a Fidesz-kormány őszinte aggodalomnak álcázott politikai üzenete és nyilvánvaló kampányfogása mögé hogyan sorakozott fel gondolkodás és pártszínezetre való tekintet nélkül a parlamenti patkó valamennyi résztvevője. Hiába, nincs az a lábszagú populizmus, amelyért ne lenne érdemes a józan gondolkodást keresztre feszíteni.

Ugyanis bármennyire jól hangzik ez a nagyvonalú-nagylelkű-elnéző, politikába fojtott intézkedés, számomra nem kérdés: akinek egy mandátum nem volt elegendő ahhoz, hogy a devizahitelesek (és lássuk be, a forintban eladósodottak helyzete sem sokkal rózsásabb) problémáját megoldja, annak kettő is kevés lesz. Annak a szavazatszerzésre kiválóan alkalmas időhúzás kivételével semmilyen más érdeke nem fűződik az ügyhöz. Gondolom senki nem hiszi, hogy a véletlen műve az, hogy éppen őszre - gyaníthatóan az önkormányzati választások utánra - ígérte a kormány a végső megmentést gyakorlatba ültető törvényi szabályozást. Akinek legalább elképzelése van arról, hogy de facto létezhet megoldás erre a súlyos szociális kérdésre, az ígérgetések helyett már régen cselekedett volna.

Nincs kétségem afelől, hogy a pár száz ezer elkeseredett érintett sírva teszi most össze hálás kezeit az újabb valószínűtlen bizonytalansággal kecsegtető, kegyelemkenyérrel felérő intézkedés hallatán, pedig a kutya nem említette sehol, egyetlen elmosódott lábjegyzetben sem, hogy ez a döntés valódi és végleges megoldást fog hozni nyomorúságos helyzetére.

Egyáltalán nem érdekel e helyütt az, hogy a bankok számára milyen üzenete van ennek a lépésnek (bőven és vastagon benne vannak abban, hogy az ügy idáig fajult) azonban a hitelesek szempontjából erkölcsileg aggasztó és felháborító: amellett, hogy még a jó adósokat is arra bátorítja, hogy hagyják abba a törlesztést, hiszen a nem fizetésnek nincs következménye, mélységesen vérlázító és igazságtalan azokkal szemben, akiket a tisztesség és jóhiszeműség vezérelt saját elkeseredett helyzetük rendezésében. Azokkal szemben, akik - igaz, hogy nem a Fidesz szavazótáborát erősítik, és igaz, hogy nem képeznek kritikus tömeget a különféle szavazások napján - önként választották, hogy földönfutókká lesznek, önként adták el lakásukat a több milliós adósságtól való megmenekülés miatt. Mert számukra a becsületesség volt az elsődleges. És a tiszta lelkiismeret.

Ennek fényében szégyenletes, és ocsmány ez a politikai húzás. És még ocsmányabbá teszi, hogy azok, akik a Fidesz leghangosabb kritikusai voltak, egy ember kivételével látták el kézjegyükkel ezt a beismerő vallomást. Annak a politikai osztálynak a beismerő vallomását, amely pontosan tudja, hogy a lakáshitelekre nincs megoldás. Csak a fentihez hasonló moratóriumok. A szarelkenés moratóriumai.