A vasárnapi rántott hús emlékének ízével a számban, olvasom, hogy Orbán nem vitázik, mert Simon Gábor. Belátom, a hír nem kicsit tendenciózus címe ellenére, a Fidesz vasárnapi ebéd idejére időzített közleménye a nevetségesség és szánalmasság felső határát egyidejűleg súrolja. Ha jól értem, kereken három héttel a magyarországi országgyűlési választások előtt, a nagyobbik kormánypárt poszt március 15-i igyekezetében azon van, hogy bebizonyítsa: képtelenség és abszurditás, mondhatni hallatlan, hogy Mesterházy Attila, MSZP elnök, az ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltje tévévitára hívja ki a jelenlegi miniszterelnököt április 5-ére.

Egy percig sem gondoltam, hogy a március 15-én óriások vállára álló, a lengyel-magyar szeretet gyűrűjében nagyra nőtt, nemzeti hőst játszó vezető önként dalolva mondana igent egy ilyen szemtől-szembe kihívásra. Ennek ellenére azt sem feltételeztem volna, hogy a vitát olyan érveknek alig nevezhető okokra hivatkozva utasítja el, mint hogy Fideszéknél máig nem tudják, hogy ki a baloldal valódi vezetője: Gyurcsány Ferenc, Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon. Vagy hogy azzal sincsenek tisztában, hogy mit és mikor tudtak a baloldal vezetői Simon Gábor MSZP alelnök százmillióiról.

Számomra nem érv, hogy Simon Gábor. Számomra nem érv, hogy a baloldal vezetői mennyit vitáznak egymással, hogy hetente hányszor változtatnak nevet, és miként ültetik rá egymást a gázrezsóra. Négy évnyi - enyhén fogalmazva is - megosztó, viharos kormányzás után, cinikus módon éppen a demokrácia lényegére hivatkozva visszautasítani egy megmérettetést a nemzet színe előtt, nagyfokú gyávaságra utal.

Aki négy éven át, bátor szabadságharcosként szembement egy fél világgal, aki különféle pódiumokon állandóan a jófiú szerepében tetszelgett, aki lefejezte a közműszolgáltatók, bankok, európai bürokraták, és multinacionális vállalkozások sokfejű sárkányát, és állítólag felszabadította a magyar népet a rabiga alól, annak semmiképpen nem okozhatna gondot egy - szerinte - egyáltalán nem komolyan vehető, alábecsült, alternatívát kínálni képtelen politikai ellenféllel egy asztalhoz leülni.

Ezért én az ön helyében igenis vállalnám a vitát, miniszterelnök úr! Itt lenne az ideje jól megalázni ezeket a semmirekellőket, és végre fényt deríteni a Simon-ügyre is, nem beszélve arról, hogy nehéz felfogású pártja számára is nyilvánvalóvá tehetné, ki is az ellenzék vezetője. Persze tudom, hogy ön csak olyanokkal szeret "vitázni", akik az ön véleményét osztják, vagy engedelmesen ön alá kérdeznek, majd ütemesen bólogatnak. Tudom, hogy ön a fizetett bértapsolók, a hálától könnyes szemű csókosok, és sírig hű pártkatonák között érzi jól magát, de lenne itt azért pár dolog, amiről a választások hajnalán tényleg érdemes volna vitázni. Még akkor is, ha tisztában vagyok vele: vita nélkül is mindig önnek van igaza.

Tudom, hogy rezsicsökkentés, rezsicsökkentés, és megint csak rezsicsökkentés. Tudom azt is, hogy jobban teljesít. De engem Simon Gábor százmillióihoz hasonlóan érdekelnének például Simicska Lajos milliárdjai is, hogy mit gondol arról a 3 millió szegényről, akiről önök lemondtak, a magas államadósságról, a gyenge forintról, a Londonba kitántorgott néhány száz ezer magyarról, a kudarcos trafikmutyiról, a stadionok oltárán feláldozott egészségügyi rendszerről vagy a paksi bővítés beláthatatlan következményeiről.

Március 15-i ünnepi beszédében, ön szokás szerint, az alkalomhoz illően és nagyon helyesen, hősiességről, bátorságról, hazaszeretetről zengett ódát, és a gyávákat a nemzet sorsának megrontóiként aposztrofálta. Engedje meg, hogy a nyilvános televíziós vita elöli - ilyen szánalmas okokra hivatkozó - megfutamodását ne tudjam a hősies cselekedetek közé sorolni. Lássuk be, ennek semmi köze Simon Gáborhoz, sem a gázrezsóhoz. Sem ahhoz, hogy ki a baloldal vezetője.