Lássuk be, ember kell legyen a talpán, aki Dörner György teljesítményét az Új Színház igazgatói posztjára kiírt pályázatírás ügyében valaha is überelni tudja. Erre gondoltam, miközben a Vígszínház éppen aktuális ügyvezető-választásával kapcsolatos történéseket figyeltem, és a Balázs Péter rejtélyes-titkos, ám részleteiben mégis nyilvánosságra került pályamunkáját ízlelgettem. Egyáltalán nem arra akarok fogadni, hogy jövő februártól ki fogja vezetni az intézményt, - e sorok írásakor erre még nem derült fény hivatalosan - de azt hiszem ez a legjelentéktelenebb aspektusa ennek a történetnek. Amelynek aligha lesz/lehet meglepő végkifejlete. Ahogy a nemrégiben lezajlott kötcsei piknik csoportképeit elnéztem, Eszenyi Enikő újrázása a Víg élén legfeljebb a csodával, ám politikaszagú, hétköznapi kultúrharcaink realitásával aligha lehet határos. Úgyhogy nem erről fogok írni.

Hanem arról például, hogy ha az alábbi szövegrészletnek egy intézmény igazgatói pályázatában keresnivalója van, akkor szerintem rábólintásos alapon a Vígszínház igazgatójává simán ki lehetne nevezni bármelyik vidéki amatőr színjátszó társulat vállalkozó szellemű vezetőjét. Egyúttal megkímélnénk magunkat és egymást ettől az újabb - hogy plasztikus legyek - színjátéktól:

„...mind a Víg, mind a Pesti Színházban valami „jópofa” ötlettől vezérelve, talán figyelemfelkeltésből, az „Í” betűkön az ékezet lefelé van jelölve: Mit is akarhat ez jelenteni? Trendi? Vagy csak a betérők csevegése? Valahogy így? „Nézzetek ide, jaj de furcsa, ez egészen más, mint a megszokott! Ez valami új lesz, menjünk be, és kérjünk olcsó jegyet! Bóklászhatunk is az öltözők és a színpad félhomályában. Nini! Ezek színészek, őt már láttam, hogy is hívnak? Na mondd már, te az életben sokkal soványabb és öregebb vagy, stb...”

Sajnos nem az én hibám, hogy Eszenyi Enikő 200 oldalas, NYILVÁNOS pályázatával ellentétben nem volt lehetőségem teljes egészében betekintést nyerni a Balázs Péterébe, ezért kénytelen voltam a részlegesen megismerhető gondolatokra hagyatkozni. Nem a közönség szégyene, hogy a jól ismert, de annál rosszabb ízű sunnyogás szellemében a Fidesz legújabb, wannabe kurzusdirektora nem tartotta fontosnak, érdemesnek, vagy egyszerűen nem merte bevállalni, hogy pályázatát elérhetővé, sokak számára tanulmányozhatóvá és megismerhetővé tegye. Balázs Péter színművész, igazgató és leendő színházigazgatóként betegesen kerülte a nyilvánosságot. Pedig - ha lehet ilyet mondani - sokkal hitelesebb lehetett volna ez az egész, puszta formalitás szerepét betöltő kinevezési bohóckodás, ha nem érzi eltitkolandónak saját, egyébként valószínűleg versenyképes, színvonalas munkáját. 

Eszenyi Enikő és Balázs Péter. Eszenyi Enikő vagy Balázs Péter?

Egyáltalán nem valószínű, hogy a döntést befolyásolja majd, hogy Balázs Péter a pályázati határidő lejárta után több mint egy héttel nyújtotta be a pályamű egyik fontos elemét. Kicsire nem adunk. Régóta nem téma már, hogy kinek sérül a becsülete, hogy miként esik csorba a pályázat tisztaságán az ilyen visszataszító szabálytalanságok által. Az erkölcs, a becsület már látszati szinten sem érdekli sem a pályázót, sem a bizottságot, azt, aki szimbolikus értelemben a zenekart fizeti. Mégsem ez a legfelháborítóbb. Hanem az, hogy Vidnyánszky Attila legrosszabb reflexei elevenednek meg Balázs Péter igazgatói elképzeléseiben is (már ha a fenti értelmezhetetlen kedélyeskedést komolyan vehető koncepciónak lehet nevezni). Mondom ezt azért, mert az előd sorok közötti fikázása nem maradhatott ki ebből a pályázatból sem. Eszenyi színházából szerinte hiányzik „az elegáns önérzet, irtózás a rikító plakáttól és a felelőtlen ígérgetésektől.”  Nem fogjuk megtudni mire gondolt, és mire alapozza, de jó hír, hogy Louis de Funès magyar hangja a családoknak fog színházat csinálni. Mert az Eszenyié nem a családoknak csinált. Ugyebár.

A Vígszínház minden derűs magyar polgár színháza kell hogy legyen, valamint a derűs íróké és a derűs színészeké is. A hagyományos polgári színház nem poros, nem rozsdás, hanem patinás, és azt üzeni, hogy van remény. (Ezt már Bajnai óta tudjuk, köszönjük szépen.)  A nagyszínpadon nincs helye kísérletezgetésnek, rossz értelemben vett önmegvalósításnak, ferdítésnek, úgynevezett „átdolgozásoknak”. El kell játszani a darabot, ahogy papírra vetették.

Ilyeneket és igen hasonlókat írt szupertitkos pályázatában Balázs Péter, és mi tagadás, Vidnyánszky ellentmondást nem tűrő, mániákus Alföldi bírálatának szele erőteljesen pofán törölt. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a konzervatívnak titulált derűs színház is pontosan ugyanannyira kirekesztő, bezárkózó, a másfajta szemléletet zsigerileg pont annyira elutasító üzemmódban fog működni, mint az Alföldi gyűlölete által felpörgetett Vidnyánszky-féle fog valószínűleg. Ez adja a lényegét. Ezért is kerülhetett a pályázatba, hogy a leendő igazgató fontosnak tartja a szerinte elvesztett nézőtömeg visszanyerését, a színház negatív mérlegének kiegyenlítését. Miközben mindenki tudja, ő maga is, hogy Alföldi Nemzetijéhez hasonlóan Eszenyi Vígszínháza is telt házzal, színvonalas előadásokkal, hangos sikerektől övezve működött. (És ez teljesen független attól, hogy esetleg az én ízlésvilágomban, vagy sokan másokéban Eszenyi Enikőnek színészként nemigen van helye.)

De talán a legaljasabb észrevétel mégiscsak ez: „Brecht elkopik, Molnár Ferenc színháza ragyog. Brecht színháza ugyanis kívülről, objektíven, absztrakt módon szemlélte az életet, így egyvalami kimaradt műveiből: a szeretet.”  Brechtet fikázni egy igazgatói pályázatban egy pár évtizede a szakmában tevékenykedő ember részéről csak azért, mert a vetélytársa által vezetett színház nagyszínpadi szakmai- és közönségsikerrel játszott/játszik Brecht darabokat (pl. Kaukázusi krétakör, Jóembert keresünk, stb.) szánalmas, öncélú ripacskodás. 

Akár igaz is lehetne, hogy a stílus maga az ember, ahogy a szolnoki direktor pályázati anyagát Georges-Louis Leclerc-től kölcsönzött címében is állítja. Csakhogy az ő esetében ez egyáltalán nem alkalmazható. Ahogy Dörnerre, Nemcsákra és Vidnyányszkyra sem érvényes ez az evidencia. A rendszer által maga alá gyűrt, egyébként tehetséges színész vagy rendező (nem mintha a Szeszélyes évszakok, vagy szilveszteri kabarék által közvetített művészet az én ízlésvilágommal egybevágna, de jelen esetben az egykori derék, ünnepelt kabaré színész) keserves, groteszk kínlódását, megfelelni akarását szemlélni a nézőnek (nekem is) keserves. Maradi, olcsó és rombolásra készül, mint minden, ami a politika szolgálatába áll, anélkül, hogy erre rá lenne szorulva.

Úgyhogy tanulság már megint nincs, csak az, amit már egy ideje tudunk, vegyük át még egyszer. A közélet egyre kevesebb területén számít a szakmaiság, az igényesség, in concreto a művészi igényesség. Mert a döntéshozót ez k*rvára nem érdekli. A döntéshozó márpedig ezekben az ügyekben is maga a teljhatalmú vezér, mindenki más biodíszlet. Beleértve ezt a jobb időket megért művészt is, akit manipulálható eszközként használnak egy sikeres színház arcul köpésére. És hogy mi van a közönséggel, velünk? Az sem érdekel senkit. Pár napig háborgunk, aztán jobb híján rántunk egyet a vállunkon, és beletörődünk. Mint mindenbe, amit a megkérdezésünk nélkül nyomtak le a torkunkon.

Update: A cirkusz folytatódik. A gyönyör késleltetésének jegyében, érvénytelenné nyilvánította a Vígszínház igazgatói posztjára kiírt pályázatot csütörtökön a fideszes többségű Fővárosi Közgyűlés. Nem, nem Balázs Péter határidőre hiányos, "valami jópofa öltettől vezérelt" dohos pályázatát, hanem az egész pályázatot.

Ettől függetlenül állítom, hogy pusztán idő kérdése sokunk sejtéseinek beigazolódása. Az előre nem látott drámaian feszült pillanatok és fordulatok ellenére Balázs Péter vezeti majd februártól a Vígszínházat. Ez esetben ajánlom figyelmébe L. van Beethoven sokkal érvényesebb és megszívlelendőbb gondolatát: "Az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója!" Aki színészként meg tudta ezt valósítani, annak rendezőként nagy kár a fent szemléltetett dilettantizmusnak engedelmeskedve szembeköpnie magát.

fotó: www.mno.hu