hacsaknem

Rájöttem, hogy minél több, a Nemzeti Színház még mindig újdonsültnek nevezhető igazgatójával készült interjút olvasok, annál ellenszenvesebb ez az ember. Esendő emberként, szakemberként, igaz magyar hazafiként egyaránt. Nem az a baj Vidnyánszky Attilával, hogy pökhendi, arrogáns és indokolatlan felsőbbrendűségi érzését sehogy sem sikerül lepleznie, hanem hogy egyszerűen bicskanyitogató az, amit mond. Nem az a felháborító legutóbbi eszmefuttatásában sem, hogy a politikai alapon, fideszes hátszéllel igazgatóvá kinevezett szakember osztja az észt az igazi, értékelhető színházról, amelyben neki mindenekfelett helye van, hanem hogy képtelen ezt úgy tenni, hogy ne érezne beteges kényszert elődje munkásságának mocskolására, érdemeinek elvitatására.

A magát hazájához, nemzetéhez, és a magyar kultúrához lojálisnak nevező, egyébként Fideszhez lojális rendező az Origonak adott interjújában nagyszerűen példázza a más szemléletet elfogadni nem tudó, önmagát saját korlátai közé záró, bizonytalanságát az örök ellenfél művészetének minősítgetésével kompenzáló kisember szánalmasságát.

„...az olyan színház, amely a hétköznapok mocsarába ragadó valóságot mutatja, nem az én utam. Olcsónak, hatásvadásznak, kiégettnek tartom a provokációra épülő művészetet is. (...)Az elmúlt félévben látott szimpátiahullámnak - amit nevezhetnék politikai demonstrációnak is - nem sok köze volt a színházhoz, azt nem szabad alapul venni. Az így felkorbácsolt figyelem nem mérvadó. (...) nem is akartam efféle politikai demonstrációt. Elkezdhettem volna házalni, kilincselni, hogy szervezzük meg a telt házat, de én nem ilyen vagyok. Hiszek a színházam igazságában, nekem nem kell ahhoz politikai segítség, hogy ez megtalálja a nézőket.”

Szinte bármelyik gondolatát ki lehetne emelni ennek a dörgedelmes interjúnak, nálam mégis a fenti szólamok verték ki a biztosítékot. Annak a toleráns, befogadó szemléletnek a biztosítékát, amely szerint mind az Alföldi Róbert-féle, mind a Vidnyánszky Attila-féle művészi koncepciónak helye és létjogosultsága van a magyar színház különféle színpadain. Hogy nem egymás ellenében létezik a kettő, hogy egyik sem értékesebb, nemzetibb és magyarabb, mint a másik. A buggyos ujjú fehér ing még senkit nem tett magyarabbá, értékesebbé, mint a fekete zakó, vagy igen, Vidnyánszky úr?

Szeptember közepén, a végre nagyon Nemzeti Színház nem éppen sikeres jegyeladási akciója kontextusában Vidnyánszky Attila Alföldi Róbert olcsó, hatásvadász, kiégett színházát állítja pellengérre, és nevezi politikai demonstrációnak, a színházzal köszönőviszonyban nem lévő figyelem megnyilatkozásának elődje teltházas előadásait. Ezzel a fölényeskedéssel ellentétben, a helyzet az, hogy a  Vitéz lélek előadásokra csak a jegyek felét sikerült eladni, az októberi darabokra pedig a helyek háromnegyede nem kelt el.

Tudni vélhető, kihez vagyok lojális. A hazámhoz, a nemzethez, a magyar kultúrához.

Azon gondolkodom, Vidnyánszky mit szólna ahhoz, ha Alföldi Róbert (vagy bárki más) kárörvendő nyilatkozatokban találna magyarázatot erre a silány teljesítményre? Ha művészetének nemzeti elköteleződését alapul véve, felszínes következtetések kíséretében mondana végső ítéletet arról, hogy a közönség esetleg miért nem (lesz) vevő arra, amit csinál? Végső soron mennyire lenne jogos Vidnyánszkyt leírni már azelőtt, hogy esélye lett volna bármit is letenni az asztalra? És egyáltalán hányszor hallott Alföldi szájából olyan kijelentéseket, amelyek művészetét pejoratív kategóriákba, és mocskolódó minősítések közé szorította volna?

Az éles kérdések elől kitérő válaszai, az álszentség, amellyel csúsztat, elken és terel, egy hiú, de zsigeri gyűlölettől és a felszín alatt hullámzó irigységtől megnyomorított kisember képét nyújtják, akiben a művészembert rokonszenvessé tévő szerénység foltokban sem található meg. Aki saját tehetségéről csupán a kirekesztő kizárólagosság mentén képes gondolkodni, akinek az ideális művészetről, gondolkodásról kialakított képébe semmi más nem fér bele. Mert ami nem az én utam, az tulajdonképpen nem is út. Aki nem csak esküdt ellensége, de állítólagos elvbarátai (Balázs Péter) alkotásairól is képes úgy véleményt mondani, hogy egyet sem látott belőlük.

Ugyan nem ez az első alkalom, de Vidnyánszky Attila mondanivalója már megint fölöttébb sértőre sikerült. Nem is annyira Alföldire, mint a Nemzeti Színház egész közönségére nézve. Amely közönségről ellentmondást nem tűrően állítja, hogy kizárólag politikai színezetű demonstrációknak engedelmeskedve jártak a Nemzetibe, és nem azért, hogy mondjuk jó előadásokat lássanak. Gyomorforgató, kisemberi kicsinyesség és tiszteletlenség. Azokkal az emberekkel szemben, akiket elvileg a másfajta koncepciójú, Vidnyánszky-féle színház is meg szeretne szólítani. Vagy nem?

Úgyhogy egyáltalán nem az a baj Vidnyánszkyval, hogy a jobboldalhoz lojális, hanem az, hogy folyamatosan fröcsög még mielőtt bármit is bizonyított volna. Nagyon helyes, hogy hisz színháza igazságában, ám ez akkor volna igazán értékelendő tulajdonság, ha mások színházának igazságát nem akarná fáradhatatlanul és eszelősen megkérdőjelezni. Főleg nem úgy, hogy tíz percet látott belőle.

Olyan színházszerető emberként, aki szerint az Alföldi-féle színháznak pontosan ugyanolyan létjogosultsága van, mint a Vidnyánszky-félének, mindenképpen telt házas előadásokat, és zajos sikereket kívánok a felszentelt (!) Nemzeti igazgatójának. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az ilyen ostoba nyilatkozatok egyáltalán nem ezt az ügyet szolgálják. Félek, hogy akinek az egyetlen objektív mérce saját kirekesztő igazsága, az politikai segítség nélkül igencsak alulmarad. Félek, hogy akik mostanig a Nemzeti Színházba jártak, egyáltalán nem díjazzák ezt a sokadik lekicsinylő minősítést. Szomorú lenne, ha kilincselni kellene a teltházért, de ennél sokkal szomorúbb lesz ezért a kudarcért másokra mutogatva magyarázkodni.

fotó: www.origo.hu