Az semmiképpen nem baj, hogy vannak emberek ebben az országban, akik jobban keresnek, mint Orbán Viktor miniszterelnök. Sőt. Az sem baj, ha ezek az emberek éppen azok közül kerülnek ki, akik közfeladatai ellátásában segítségére vannak. A baj az, hogy indokolatlanul sokan vannak azok az emberek, akik (persze hogy nem bérkiegészítési megfontolásokból) párhuzamosan több lovat ülnek meg.  Azaz funkciókat halmoznak gátlástalanul. Több pozíció révén a családi kassza is jobban teljesít, hajszoljuk hát az élvezeteket, mi bajunk lehet? –alapon.

Alig két napos hír, hogy a napi káromkodás szintjére fejlesztett elmúlt nyolc év - Gyurcsány nevével fémjelzett gyalázatos – kormányának 4  miniszteri biztosával ellentétben Orbán karcsúbb-olcsóbb államában bizony tízszer többre van szükség. Ilyen értelemben a 45 pontosan úgy aránylik a 4-hez, mint a hangzatos választási ígéretek a konkrét, kézzelfogható megvalósításokhoz. Ég és föld dimenzióban leginkább. Persze ott, ahol a Pesti Vigadó felújításának irányítását, vagy a határokkal osztott természeti erőforrások fenntartható használatát is e célra megbízott, önálló, különbejáratú szakemberre bízzák, ott bizony még azt is a pofánkba vághatják, hogy tulajdonképpen édeskevés ez a szimbolikus  45 fő.

Az a kérdés, hogy aki számonkéri a magyar kormányon ezt a fényűzést, az demagóg vagy csak egyszerűen úgy érzi, a pofátlanságnak is van felső határa? Vajon demagógia-e számonkérni Orbánékat azzal kapcsolatban, hogy mi a fenének kell nekünk ez az egyre duzzadó, vízfejű kormányzat, hogy mi a helyzet a 2006-os választási kampányban kifogásolt egyjegyű számmal, amely azóta a sokszorosára növekedett?

Ott, ahol a propaganda ellenére lassan csak a korrupció teljesít jobban, mint négy éve,  ott mennyire magától értetődő, hogy az adófizetőknek havi legalább 450 millióba kerül eltartani ezeket az embereket, szolgálati autót tolni a seggük alá, soron kívül luxuskezeltetni őket? A devizahitelesek és mutyik országában mennyire van rendben, hogy egyik-másik képviselői javadalmazásból megélni nem tudó honatya miniszteri biztosi fizetést kap, amelyet megfejelnek még egy helyettes-államtitkári illetménnyel is? Tulajdonképpen teljesen rendben van: a Fidesz senkit nem hagy az út szélén. A jobboldali, csontig elköteleződés még senkinek nem ártott meg.

De a legmegnyugtatóbb mégiscsak az, hogy ezek az egytől egyig felelős emberek, akiknek egyáltalán nem okoz nehézséget összeegyeztetni napi nyolc órában azt a sokrétű feladatkört, amit ellátnak, még büszkék is erre. Ha a védőnői szolgálat megújításáért felelős miniszteri biztost kérdezi (remélem érzi mindenki a súlyát ennek a szakterületnek) egy havi 47 ezerből jólétben lubickoló, közmunka gyanánt követ törő, devizahitelét törleszteni már régen nem tudó, vagy trafikkárosultként életének új értelmet kereső drága magyar ember,  érdemes tudnia: „szégyen az, ha valaki annak ellenére nem dolgozik, hogy lehetősége lenne rá.”

Nos, ennyi hozzáfűznivalója van egy felelős miniszteri biztosnak a történethez. Mert No face-no name- no number Bábiné Szottfried Gabriella (akinek a nevét ugyan nem sokan hallhatták az elmúlt években) egy felelős  miniszteri biztos. Akinek mindennapi névtelensége ilyetén arroganciával párosul.  A tisztelt kormánya által beígért egymillió munkahely immár nyilvánvaló kudarcának kontextusában, ő azoknak üzen, akiknek szerinte lehetőségük lenne rá, de nem dolgoznak. Miután az elmúlt három év eredményes gazdaságpolitikájának betudhatóan London lett a második legnagyobb magyar város, Bábiné szerint ebben az országban vannak emberek, akik nem akarnak dolgozni.

Igen, biztosan vannak. De majd akkor is cseréljünk eszmét erről a kérdésről, amikor a Dunaferr 1500 fős elbocsátása után jön a többi. A kivonuló multik, bankok, autógyárak, és a többi. Addig csak halmozzátok az élvezeteket és a funkciókat, feleim. Mert pénz az van, dögivel. Még Rákainak is jut 1 milliárd eltapsolható KÖZpénz a KÖZtévében.