Mire jött rá Táncsics a börtönben? Hogy nem ő van bezárva, hanem az ajtó. A jól ismert poént most valahogy alig találom viccesnek. A Táncsics név és a hozzá kapcsolódó díj a mindenható magyar kormány jóvoltából sajátos megvilágításba került. Nem tudtuk mi hiányzik alapon. Miután mától hivatalosan is kijelenthetjük, hogy Magyarországon  a demokrácia és a jogállam immár végérvényesen tartalom nélküli formává és keretté degradálódott, hogy a törvénynek bőven elég a betűjét figyelembe venni, a szellemét simán le lehet szarni, újabb kihagyhatatlannak látszó csapást sikerült mérni a kultúrára. És azokra a kultúremberekre, akik politikai széltől és ellenszéltől függetlenül építik azt, amiről úgy vélik: a jövő nemzedéknek érdemes lesz tovább adni. Mától azt is egy újabb fokkal nehezebb és röhejesebb lesz magyarázni, hogy a kultúra megbecsülése nálunk nem üres szó, hanem élő valóság. Nem, semmi meglepő nem történt. És mégis. Azt hittem, hogy „kiemelkedő művészeink megbecsülésére alkalmas, a magyar kultúra forrásait gazdagító” Fekete György-féle Magyar Művészeti Akadémiánál lejjebb nem lehet süllyedni e területen. Tévedtem.

Persze, a magyar kultúra sokmindent kibír, és nem is pofázik vissza. Túlélte Horthyt, Rákosit, Kádárt, Gyurcsányt, és igen nagy valószínűséggel Orbán Viktorék műveletlen, emiatt frusztrált és agresszív kultúrpolitikai balegyeneseit is túl fogja. Nem az itt a kérdés, hogy egy fennálló hatalom miként honorálja csókosai tevékenységét, hogy miért az övéket, és miért nem a másokét, legyen szó Táncsics-díjról, József Attila-díjról, vagy éppen a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjéről.

Legyen nagyon világos: egyetlen művésztől sem vitatom el jól megérdemelt díját. Nem zavar különösebben, (bár az üzenet- és jelzésértéket nem áll módomban figyelmen kívül hagyni) hogy a  a szélsőjobbos rendezvényeken aláfestő zenét játszó Kárpátia egyik tagja is kitüntetésben részesül, vagy hogy a futballhoz és az egyházhoz nem árt közel lenni annak, aki igényt tart az elismerésre. Majdhogynem természetesnek találom, hogy ha valaki jó néhány kampányfilmet összehoz a pártnak, akkor simán megilleti egy kulturális hátbaveregetés. Az nem baj, hogy a kultúra területén végzett kiemelkedő művészi tevékenységgel köszönő viszonyban nincs sem az ember, sem az, amit csinál. Sokadrangú szempont.

2011, a Széchenyi Társaság Díja "a hazai világ korrekt közvetítéséért és értelmezéséért"

Ebben a sztoriban éppen ezért nem Szaniszló Ferenc neve a lényeg, hanem az elv. Hogy a talpnyalók jutalmazását nyíltan, gátlástalanul, rivaldafényben és kokárdával díszítve ütik nyélbe. Már nem is házon belül, pironkodva.  Ráadásul Szaniszló nem egy mezei talpnyaló. Az Echo Tv Bayer Zsoltjának a nemzeti ünnep alkalmából történő piedesztálra emelése egyenértékű azzal, hogy Orbánék immár szemrebbenés nélkül legitimálják a rasszizmust, az antiszemitizmust, az uszítást. Szaniszló munkásságát tanulmányozva,

(és nem kell nagyon elmélyülni benne, mert végtelenítve ismétlődik ugyanaz) tulajdonképpen a sírástól a röhögésig minden utoléri az embert. Nem tudom eldönteni, hogy elmeorvosi esettel állunk szemben, vagy egyszerűen egy önmaga karikatúráját eljátszó, de tudatos ember ájtatoskodik a magyarságról, és fröcsög az idegenekről. Meggyőztem magam: Szaniszló pontosan vágja, hogy a gyűlölködés üzlet, divathullám, amelyet meg kell lovagolni, fiatalok múló szeszélye és begyepesedett gondolkodású emberek hóbortja, amelyet maximálisan ki lehet és kell használni a fennálló hatalom társadalmi beágyazása érdekében. Amely hatalom a megfelelő pillanatban igen hálás lesz ezért. A baj az, hogy ez a fajta mellveregető, örjöngő-fröcsögő, esztelen, minden rációt nélkülöző turbómagyarkodás nem marad meg kirakati cikknek az Echo Tv képernyőjén, hanem befurakodik az élet minden területére, és a politikától kezdve mindent megfertőz. Például így.

 Szép lassan beérik az Echo Tv-s vetés: zsidózás az ELTE bölcsészkarán

És mivel maradunk így a nemzeti ünnep hajnalán? Egy egészséges országban a Szaniszló-féle, habzó szájú tömegeszméket hirdetőknek nem jutna pódium a szereplésre. Magyarországon televíziós adást vezetnek, és tevékenységüket komoly elismerésekben részesítik.  Ha a kultúra a nemzet kardja, akkor már nem szorul bizonyításra, hogy a Fidesz arra használja ezt a kardot, hogy valamennyi kitüntetést, elismerést, jelképet visszafordíthatatlanul lejárasson. Mára egyetlen törvény maradt: a lojalitás törvénye, amely felülírja a szakmaiságot, a hozzáértést. (Hajdanában még számítottak a szakmai szervezetek ajánlásai, ma már a miniszter egymaga dönt arról, hogy kinek ad, kinek nem.)

A korábbi Táncsics-díjasok egy része következésképpen törli magát a listáról, mert nem kíván egy szélsőséges eszméket valló, uszító, az összeesküvés-elméletek gyártásában éllovas, szellemiségében vállalhatatlan újságíróval osztozni ebben a kitüntetésben. Mivel nem rendelkezem Táncsics-díjjal, tiltakozásom jeléül megválni sem tudok tőle. Tudom, hogy semmilyen jelentőséggel nem bír azok számára, akik Szaniszló és eszméi előtt fejet hajtanak, de amit tehetek: hogy mélységesen szégyelljem magam azok helyében, akik ma elítélendő témát kreáltak ebből az emberből (is). Ha Magyarországon "a hazai világ korrekt közvetítője és értelmezője" egy Szaniszló Ferenc lehet, akkor hagyjuk a vérbe az egész kultúrát. Ha a gyűlölködés és véget nem érő zsidózás állami kitüntetéssel jár, csak annyit tudok mondani: kurvára szégyellem magam egy ilyen Magyarországért!

U.I. Balog Zoltán szabadkozása nevetséges, helyette külön szégyellem magam.

A fotók forrása: www.fn.hu