Kontrollált visszavonulás, önkéntes területfeladás – ezekkel a módszerekkel (?) látja megoldhatónak a külhoni magyar szórványközösségek asszimilációjának megállítását na, ki? Hát Szász Jenő, Orbán Viktor első vonalbeli stratégája, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (a Magyar Művészeti Akadémia nemzetpolitikai megfelelője) vezetője. A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) múlt heti munkaülésén zárt ajtók mögött elhangzott gondolatok – bár nem kavartak akkora port Magyarországon, mint kolosszális marhaság jellegük miatt logikus lett volna - megérnek bőven egy misét.
Elsőként a Magyar Hírlap írt az ügyről, mostanra hiába próbálnánk visszakeresni a cikket, ez az üzenet fogadja a nyájas olvasót: a kért oldal „/kmkf-kontrollalt-visszavonulasrol-beszelt-szasz-jeno” nem található. Különösebben nem kívánom a mögöttes tartalmakat keresgélni, mindenképpen érdekes. Hogy mégis mit jelent ez a kontrollált visszavonulás és az önkéntes területfeladás, csak látszólag interpretálható n-féleképpen. Bár a hogyanokra nem adott semmiféle levezetést Kövér László felfele buktatott erdélyi kebelcimbije (belegondolni sem merek, hogy létezik egy végiggondolt koncepció erre) arról beszélt
kutatás tárgya lehet annak felmérése, nem jelent-e alternatívát az egyes magyar közösségek számára a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás". Az intézményvezető nem részletezte a „kontrollált visszavonulás" és az „önkéntes területfeladás" lehetséges stratégiáját, de ennek lényege a már biztos beolvadásra ítélt kisebb Kárpát-medencei magyar közösségek, köztük az erdélyi szórvány irányított kitelepítése a jelenlegi lakhelyéről.
A nemzet stratégája
forrás: www.erdely.ma
Őszászjenőségének egyébként ez volt az első hivatalos villantása, mióta elvileg januárban elkezdte működését az általa vezetett intézmény, és majdhogynem szánalmasnak érzem magam most, hogy értelmet próbálok keresni olyan kormányzati böfögésekben, amelyekben fosszíliáiban sem volt jelen soha az értelem. Már önmagában vérlázító, hogy Orbán egyszemélyes döntése eredményeként egy totál outsidert, egy kétes múltú és jelenű, a társadalomkutatási szakmával teljesen párhuzamos bukott külhoni politikust hasznosítottak újra, olyan infrastruktúrát és pénzalapokat a segge alá tolva, amelyeknek elérésére neves, elismert kutatóknak egy élet is kevésnek bizonyul. Most itt van a legújabb nemzetpolitikai stratégiai felvetés: tisztelt külhoni szórványmagyarok, lehet venni a motyót, települünk! Önként és dalolva lehetőleg, de ha úgy nem megy, megtaláljuk majd a módját. Lehet választani a tömbmagyar székelyföldi gettó (bocsánat, rezervátum) és az anyaország kies tájai között! (Bezzeg anno Gyurcsány, hogy verte a nyálát a 23 millió román vendégmunkással, vajon erre akkor mit fog lépni?)
Akinek történelmi memóriájából kiesett a csehszlovák–magyar lakosságcsere projektje, és a magyar kisebbség 1945-1948 közötti tudatos felszámolási akciójának utóélete vagy a Német Szövetségi Köztársaság Szászéra hajazó ötlete az erdélyi szászok áttelepítésére (természetesen a német demográfiai probléma orvoslására) annak mindenképpen ajánlott volna szembenézni a tényekkel. Az elnéptelenedett szász falvakban, ahol német ajkúakat már nyomokban sem találni, és ahol a pusztulásra ítélt templomokban a román ortodoxia ütött tanyát, egy valaha virágzó kultúra megsemmisülésének lehangoló képe köszön vissza.
Annál is inkább érdemes reflektálni, hogy már akadtak olyan politikusok, akik egyáltalán nem tartják ördögtől valónak Szász Jenő egetverő javaslatát. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke például finomhangolta a nemzet stratégájának ötletét, mondván „ha a szórványmagyar közösség valamely tagja egyénileg úgy dönt, hogy a saját és az utódai identitását nem tudja megőrizni jelenlegi életterében, akkor segítsük a boldogulását tömbmagyar vidéken".
A hozzám hasonló gyengébbek kedvéért: A kérdést korábban Tőkés István nyugalmazott teológiaprofesszor - Tőkés László édesapja, Gergely Balázs nagyapja - vetette fel egy interjúban 2011 áprilisában. Tőkés István úgy vélte, ki kell jelölni Erdélyen belül azt a területet, amelyen a közösség úgy érzi, hogy lehet még magyar életet építeni, és arra kell biztatni a szórványban élőket, hogy költözzenek erre a területre. A nyugalmazott professzor szerint a magyarországi támogatásoknak, gazdasági befektetéseknek is a kijelölt területre kellene irányulniuk. – írja a maszol.ro (Zárójel: persze még csak nem is eredeti a Szász-féle gondolat, bár kétségtelen, hogy felmelegítve is legalább ugyanakkora baromság.)
Veszélyesnek, megalázónak és dühítőnek tartom azt, hogy a jelenlegi magyar kormány - amelynek természetéből adódóan, a szülőföldön való megmaradás támogatása lenne a mindenkori véresen komoly feladata – egyáltalán összefüggésbe hozható ilyen gondolatokkal. Amikor Orbán Viktor állítólag belépett az erdélyi fejedelmek sorába a Sapientia Egyetem megalapításához nyújtott magyar állami támogatás révén, azt olvastam, hogy a szülőföldön való megmaradás záloga az egyetem, az oktatás, ezt kell támogatni határon túl. Hogy fér ez össze azzal, hogy most embereket kigyöngyhalászunk szórvány életterükből, ahol kurva nehezen bár, de még mindig őrzik identitásukat, és azt mondjuk nekik, hogy holnaptól Hejőpapin, Lajosmizsén vagy Bélapátfalván kellene sátrat verni, és boldogulni a nagyfene tömbmagyarság oltalmazó karjaiban? Hogyan lehet egész életeket gyökerestől kitépni, és mint valami tárgyakat megfogni és tovább taszítani? Megkérdeztük vajon előzőleg, hogy ők mit gondolnak erről? Mit gondolnak azok a kevesek, de mégis nagyon sokak, akik Szász Jenőtől eltérően a saját bőrükön tapasztalják a kisebbségi és nagyon kisebbségi lét valamennyi keservét? És mit gondolnak erről azok a civilek, lelkészek, ne adjisten politikusok, akik az életüket tették fel a magyar végváraink megmaradásáért végzett munkára? Böjte Csaba mit szól mindehhez? És mit szólnak hozzá azok a magyarországi emberek, akiket már egyszer véresen megfenyegettek a sokmillió határon túlival, aki elveszi a kenyerüket?
Az a helyzet, hogy ötleteim nekem is vannak bőven, igaz, nem vagyok egy Szász Jenő. A fentiek alapján szeretném megkérdezni a tisztelt anyaországi nemzetpolitikusoktól, ha már ilyen bölcsen hallgatnak a kérdésről: mit szólnának ahhoz - mivel Szász Jenővel amúgyis egy csapatban játszanak, és stratégiákat dolgoznak ki a magyarság életben maradására - ha holnaptól költözni kellene a külhoni szórványterületekre? Kutyát, macskát, egy élet munkáját, rózsadombi nyomorvillát maguk mögött hagyva az lenne a feladat, hogy életet kell lehelni az agonizáló szórványmagyar közösségekbe, mert a turulmadár nem népesíti be újabban a Kárpát-medencét, hullunk, mint a sáskák. Mást mondok: próbálják megérdeklődni a Svédországból lankadatlanul hazavágyódó tamásgáborokat, vagy az amerikai felhőkarcoló kilencvennyolcadik emeletén a hazai töltöttkáposzta ízéről álmodó kivándorolt, ám azóta nemzetegyesített honfitársakat, mit szólnak a hazatelepedés ötletéhez? Hányan tolonganak majd az első sorokban?
Vicces lenne már megint, ha nem volna tragédiába illő: minden jel arra mutat, hogy valóban ez a jelenlegi megfontolt nemzetpolitika. Ki lesz vajon az első, akinek ezek után még lesz pofája kiállni, és arra buzdítani a külhoni magyarokat, hogy ne hagyják el szülőföldjüket és arról tartani előadást, hogy a választójoggal megspékelt fullextrás könnyített honosítás is a gyökerek megőrzését hivatott szolgálni? Felfoghatatlan, hogy itt és most erről beszélek: a szórvány hivatalos (nemzetstratégiai) feladásáról, az asszimiláció alternatívájának gondolt földrajzi helyzet megváltoztatásával együttjáró rezervátumba zárásról. Szándékosan nem akarok arra gondolni, hogy a háttérben a magyarországi drasztikus népességfogyás áll, és a hiányt külhoni magyarokkal kívánják pótolni Orbánék, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy sikerül újabb éket verni a magyar nemzet különböző részei közé.
Egyúttal nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a következő lépés ebben az ügyben, de az újabb és újabb nemzetpolitikai stratégiák gyártásának elefántcsonttornyát szemlélve, aligha következik kijózanodás. Mert ha Szász Jenő a kocsmaasztal mellett, mámoros állapotában mondja mindezt, ki nem szarja le, de ő a Nemzetstratégiai Intézet elnöke. Ez pedig a kocsmaasztal-féle nemzetpolitizálás. Ahol – hogy még jobb legyen - már a Jobbik sem kapkodja a fejét az önkéntes területfeladás gondolatára, pedig revizionista elképzelései nem éppen erre rímelnek.
Én meg? Majd szólok, ha becsomagoltam. Addig is, mivel mostmár végképp elegem van ebből a fajta nemzetpolitikai bohóckodásból, csatlakozom azokhoz, akik tiltakoznak a Szász Jenő-féle intézményesített hülyeség ellen.